Irodalmi Tér - novellaértékelés

Az Irodalmi Tér (IT), melyet a novellák kiválasztására alkalmazok az Antológiánál, valójában tér nyolcad, három koordinátatengely (Stílus, Gondolatiság, Eredetiség) pozitív fele által határolt rész. Pontosabban még a pozitív tengely felek is csupán tíz egység hosszúak. A mű eredővektorát, melynek abszolút hossza szerint rangsorolom a az írásokat, három síkvektor eredője adja meg (valójában az eredővektor abszolút hosszának felét használom, mert így az eredővektor három koordinátája is a 0-10 hosszúságú tengelyeken olvasható le. A gyakorlatban ezek a koordináták keveset mondanak, legföljebb abban orientálhatnak, hogy melyik tengely mentén kívánatos a szerző fejlődése általában. A gyakorlatban a síkvektorok koordinátai értő szemnek témától függetlenül szinte mindent elárulnak az írásról. A síkvektorok pedig három, a megfelelő tengely által befogott síkban találhatók: a Stílus és a Gondolatiság tengely által meghatározott, a Stílus és Eredetiség tengely által kifeszített, és a Gondolatiság-Eredetiség tengelyek által adott síkban.

Az utolsóval kezdem, mert ez a rendszer legobjektívebb síkja – ugyanakkor Achilles-sarka is lehet, ugyanis a tematika ezen a síkon jelenik meg. Objektív, mert annak eldöntése, hogy a téma mennyire eredeti, kellő olvasottsággal teljesen egyértelmű – ugyanakkor a szerkesztőknek kétséges esetben nagyon nagy segítség lenne egy a lehetőségekhez képest teljes, kereshető tematikus bibliográfia. Talán az Írószövetség SF Szakosztály honlapon egyszer erre is lesz lehetőség. A téma gondolatiságának értékelése már keményebb dió, és a döntés itt szubjektív lehet, egyrészt a pontozó egyéni preferenciái, másrészt a témák időbeli avulása, divatossága, korszerűsége-elavultsága miatt. Nyilvánvaló, hogy például egy Mars arccal foglakozó, sci-finek gondolt mű ebben a rendszerben az Eredetiség tengelyen jó eséllyel nullát kap, és ugyanez bizony előfordulhat a Gondolatiság tengelyen is, ha a szerző nem képes valami pluszt hozzátenni ehhez az idejétmúlt és/vagy okafogyott témához. A Gondolatiság tengely mentén mérlegelhet a pontozó olyan tulajdonságokat is, amelyeket hagyományosan a mondanivaló tárgykörébe szokás sorolni. Morális és/vagy filozófiai üzenet, emberi tartalom nálam mindig előnyt élvez a szimpla kalandtörténettel vagy paródiával szemben, bár ez utóbbi szellemessége itt díjazható. Ugyanezen a síkon pontozható – elvégre tudományos-fantasztikumról beszélünk – a szerző azon képessége, hogy milyen mélységben, színvonalon és következetességgel képes az ún. tudomány (többnyire technológia, a teljes igazság kedvéért) ábrázolására a novellában, legyen az létező, extrapolált vagy kitalált tudomány.

Az a szerző, aki ezen a síkon alacsony Eredetiség pontot kap, az kezdjen el erősen gondolkodni új témákon, ötleteken – vagy a régiek újszerű megközelítésén. Az olvasás (sci-fi) sokat segít az itt megfeneklő szerzőkön. Aki a Gondolatiság tengelyen kapott alacsony pontszámot, ott valószínűleg a mondanivaló, az üzenet vagy a tudomány szenvedett csorbát – legtöbbször a kalandok oltárán áldozódnak föl, az üres kalandok, vagy az öncélú poénok között sikkadnak el a föntiek. Az olvasás itt is segít, de nem árt, ha az alacsony gondolati pontszámokat kapott szerző az olvasnivaló tekintetében tágabbra tekint a lektűrnél, és még abban is inkább a minőségre, mint a mennyiségre törekszik. Aki ezen a síkon mindkét tengelyen alacsony pontot kapott (értsd négy alatt), de a másik két síkon magas pontszámot ért el, az gondolkodjon el azon, hogy érdemes-e erőltetnie a tudományos fantasztikus zsánert – vagy elég tág-e természettudományos és sci-fi műveltsége ahhoz, hogy ebben a zsánerben alkosson. Az olvasás természetesen a kéttengelyes hendikepen is segít.

Hasonlóan objektív sík a Stílus-Gondolatiság síkja. Itt ugyanis azokat a kölcsönhatásokat mérlegeli a pontozó, melyek adott mű objektív irodalmi jellemzői. A szakmaiságot, az írás belső egyensúlyát és logikáját elemezheti. Itt kerül mérlegre, hogy vajon a szöveg stílusa összhangban áll-e témájával, szándékolt mondanivalójával, a történettel. Tévhit ugyanis (vagy még inkább a rest elme menedéke), hogy ugyanaz a történetet számtalan féleképpen el lehet mondani. A gyakorlatban ez talán jó, ha kéttucatnyi működőképes variációt jelent, és ezek közül is talán ha öt, mely igazán ütos. Itt lehet mérlegelni, hogy a történet alkalmas-e és mennyire a téma, mondanivaló megjelenítésére, a szereplők ábrázolására. Itt dönthető el, vajon a választott szereplők alkalmasak-e a téma, a mondanivaló, a történet megjelenítésére. Mérlegelhető az elemek hitelessége: a jellemábrázolásé, az atmoszféráé, a történeté. Pontozható az alkotás egyensúlya, azaz, hogy a terjedelme, belső szerkezete, a leíró, cselekvő és párbeszédes-gondolati részek aránya megfelelően támogatja-e a témát, a mondanivalót, a történetet és a szereplők ábrázolását. Könnyen követhető, vajon a szöveg következetes-e saját logikájával, egyáltalán, követ-e valamiféle logikát, és ha nem, mennyire indokolhatóan tér el a logika szabályaitól (ne feledjük, fantasztikus művekről van szó). Egyértelműen eldönthető, hogy nyelvében, helyesírásban mennyire követi a szabályokat – megsérti, esetleg forradalmasítja azokat (ez utóbbira magyar sci-fiben sajnos eddig nemigen volt példa). Kissé szubjektív, de itt pontozható a mű humora is. Normális esetben a kézirat küllemét is itt lehetne/kellene pontozni, én azonban a formai gyengeségektől ismeretlen szerzőnél, első alkalommal elnéző vagyok.

Az a szerző, aki ezen a síkon alacsony pontszámokat kap, azon gondolkodjon el, hogy szakmailag, az irodalom technikai részét tekintve készen áll-e egyáltalán arra, hogy nyilvánosság elé lépjen írásával, még akkor is, ha a másik két síkban magas pontszámokat kapott. Ilyen esetben is segít a sok olvasás, azonban a technikai nehézségeken gyorsabban úrrá lehet az illető, ha íróiskolai tanulmányokat folytat önállóan vagy szervezett formában. Megpróbálkozhat az írókörökkel is, amennyiben képesnek érzi magát arra, hogy felismerje saját szintlépését vagy ugrását, és elszakadjon a közösségtől, ha újat már nem kaphat (más kérdés, ha azért marad, hogy továbbadja tudását). Ha valaki a Gondolatiság-Eredetiség síkon is alacsony pontszámokat kapott, az mérlegelje saját műveltségbeli hiányosságait, és várjon a nyilvános publikálással, amíg hiányosságait meg nem szünteti, vagy mérsékli.

Számomra a legfontosabb, bár összességében a legkevésbé objektív a Stílus-Eredetiség síkja. Az Eredetiség tengely természetesen objektívebb, hiszen kellő olvasottsággal viszonylag könnyen felmérhető, hogy az aktuális írás stílusa ismerős-e valahonnan, ismert írók vagy irányzatok követéséről van-e szó. Könnyen eldönthető, mennyire közhelyes irodalmilag adott mű. Az irodalmi közhely manapság úgy terjed, mint a lepra, pedig a magyar nyelv – és nemcsak az irodalmi, hanem a szép beszélt nyelv is – ellentétben az angollal vagy a franciával, nem támogatja a frázisokat, bevált szerkezeteket. Ahogy Esterházy Péter mondta, minden magyar költőnek van saját ríme. Prózában is a ugyanilyen kötelező lenne a saját fordulat, mely természetesen nem merevedhet modorossággá. Mert kétféle modorosság is itt, az Eredetiség tengely mentén pontozódhat: az egyéni, mely természetesen csak több kézirat elolvasása után tűnhet föl, és az általam kollektív modorosságnak nevezett jelenség, mely az irodalmi-nyelvi divatok visszatükröződése a kéziratban. A Stílus tengely ezen a síkon a rendszer legszubjektívebb része, a pontozó, mint olvasó, itt hozza meg a végső, tetszik-nem tetszik döntést. És erről bővebben szólni csak fecsegés lenne.

Aki itt magas pontszámokat ér el, az bármilyen gyengén is teljesít a másik két síkon, potenciális író – és potenciálisan jó író. Mondhatja ennek a bárki az ellenkezőjét, de aki megteszi, az bizonyítsa is! A technikai és műveltségbeli hiányosságok megszüntethetőek ugyanis, de egyéni, élvezhető stílus csak a tehetségeknek adatik meg. A többi – sajnos nem néma csend, mert a tehetségtelenek valahogy mindig hangosabbak, mint a tehetségesek, egy tökéletes világban azonban nem így lenne… Aki viszont ezen a síkon alacsony pontszámokat a kapott, bármilyen magasak is a másik két síkban elért pontjai (eléggé valószínűtlen kombináció, a tapasztalatok szerint), annak érdemes megfontolnia, hogy neki való-e egyáltalán az írás. Természetesen, ha valaki az Eredetiség tengelyen alacsony pontszámot kapott, de a Stílus tengelyen magasat, azzal “csupán” az a baj, hogy még nem találta meg egyéni hangját. Ennek számtalan oka lehet, a legkézenfekvőbb, “most kezdtem írni”-n kívül. A szigorú önvizsgálat mindenképpen segít ezen a problémán. Aki viszont alacsony Stílus koordinátát, de minden egyéb helyen magas pontot kapott, és itt, az Eredetiség tengely mentén is jó pontszámot ért el, az reklamáljon nyugodtan! A pontozó ízlésével lehet vitatkozni, és az elírás sem ismeretlen jelenség.

A módszert eddig öt pályázat esetében teszteltem, három ÚG-s pályázatban, ahol egyedül értékeltem, egyszer Preyer Hugo Díjra beküldött novellák zsűrizése esetében, legutóbb (2011. november) pedig a KIMTE Budapest 200 pályázatának zsűrijében.
Az ÚG-nél a rangsor nem igazán számított, de a külső pályázatoknál az IT az első helyezettet egyértelműen, rakétaként lőtte a csúcsra. A további helyezések úgy alakultak, ahogy egy hagyományos, nem rangsoros, hanem pontozásos zsűri eredményei alakulhatnak: vegyes, ilyen-olyan értékítéletek alapján hozott tetszik-nem tetszik döntések szerint elszórt tíz pontok és nullák hoztak tömeges holtversenyeket az előkelő helyezéseknél. A végeredményben a második és harmadik hely így semmit sem tükröz, csupán egy “alkut” a zsűritagok között a második helyezettek holtversenyére vonatkoztatva – akár fordítva is megeshetett volna. Megjegyzendő, hogy az IT a holtversenyes második helyezetteket is magas pontszámmal jutalmazta.

Arra jó volt a zsűrizés, hogy teszteljem a rendszert ezen a meglehetősen nagy, idegen mintákon, és meggyőződjem arról, az eredménye legalábbis nem üt el a tökéletesen szubjektívnek látszó értékítéletekkel dolgozó zsűritagok eredményétől. Az is bebizonyosodott, hogy – legalábbis, ha én használom – a tematikus ítélet szinte tökéletesen visszaszorul, mindössze a téma eredetiségének megítélésben jelentkezik. Az eredetiség viszont nem meghatározó követelmény a rendszerben, és én sem veszem általában nagyon szigorúan. Kivételesen nagy súllyal szerepelt azonban az Utópia pályázat esetében, hiszen éppen az a célom, hogy minél szélesebb merítésű és változatosabb utópia víziókat mutassunk be. Ez persze nem jelenti azt, hogy az irodalmi értékek ne dominálnának továbbra is.

Mivel a zsűrik másik két tagja pontozott, kénytelen voltam magam is átkonvertálni az eredményt a 0-10-es skálára. Ami meglepően könnyen sikerült! Ez még remekművek esetében is nagyjából azt jelenti, hogy 15 IT pont fölött tíz zsűri pont jár, a 6 IT pont alattiak nullát kapnak – mely nagyjából az értéküknek megfelelő pontszám.

Ez helyre teszi az Irodalmi Tér pontjait is valamiféle értékítélet skálán: a hat pont alatt teljesítőkkel nem kell foglakozni. Az IT-ben nem sikerült még null vektort kiszámítani (a lágy szívemen túl talán elméletileg is lehetelen, valamilyen, még ha minimális gondolati teljesítmény minden írásban megtalálható), IT skála legfelsőbb tartománya kevésbé problematikus: a gyakorlatban eddig az öt tesztben sohasem jött ki tizenhat fölötti érték abban a rendszerben, ahol a maximális vektorhossz 17,32. Ez nagyjából azt jelenti, hogy Odónak igaza van: a tökéletes mű csupán elvileg létezik. Ezért támogatom a rangsor és nem pontszám alapján hozott zsűri döntéseket általában.

Az is bebizonyosodott, hogy az Irodalmi Tér gyengéje megegyezik az erősségével. Mivel a szubjektív (emberi) értékítélet meglehetősen visszaszorult, előfordulhat, hogy kiszór olyan novellát, mely esetleg minden értéktelensége dacára tetszik az olvasónak, vagy fordítva, egy sok szempontból értékesnek ítélt mű nem nyeri el az olvasók tetszését. Ahogy mondani szokás, a puding próbája az evés, ilyesmi eddig nem fordult elő, de három kísérlet ebben az esetben nem elegendő tapasztalat.

Mindenesetre szeretném azt hinni, hogy az Új Galaxis esetében a Zsoldos zsűri részéről kapott dicséretek hátterében legalább öt százalékban a kiválasztási rendszer is ott rejtőzik. Hadd részesüljek egy kicsit a dicsőségből, na!

A külső zsűrizés egyéb tanulságokkal is szolgált. A többségnek az Irodalmi Tér pontjai, a síkvektorok koordinátái, és az eredővektor bizony nem mondanak semmit. Pedig az ördög – szokás szerint – a részletekben van, és a szerzőt éppen a síkvektorok koordinátái orientálhatják a legjobban – ha megérti és odafigyel. A másik, a kételyek artikulására abban, hogy ilyesféle értékelésnek egyáltalán van értelme. Amíg azonban csak kételyek vannak, nincs bizonyíték arra, hogy a rendszer hamis erdményeket szolgáltat, így használhatatlan, alkalmazni fogom.

Mágikus realizmus


Írásmód vagy divathóbort?


1.    Bevezetés

          A mágikus realizmus kétségkívül korunk egyik legsikeresebb irodalmi jelensége. Ez a zsáner/írásmód eddig (legalább) hat szerzőnek hozott irodalmi Nobel-díjat, köztük az előttem méltatott és általam a legek legjének tartott Saramagónak és éppen ebben az évben Mario Vargas Llosának. A mindezidáig kiosztott irodalmi Nobel-díjak mezőnyében ez éppen hat százalékot jelent, ami kétségkívül az irányzat kiemelkedő kritikai fogadtatását is jelzi, különösen, ha figyelembe vesszük az irodalmi Nobelek sokszor tendenciózus odaítélését. (Legyünk őszinték, ez a döntés általában inkább politikai, mint esztétikai, hiszen a tematikán túl a realizmus mint írásmód előnyben részesítése minden mással szemben kifejezetten az úgynevezett progresszív politikai vonulatokat támogatja, továbbá a bizottságok köztudomásúan mindig kerülték a politikailag kényelmetlen írókat. A pletykák szerint Bulgakov, Borges és Rushdie csupán emiatt nem lettek díjazottak – ellenkező esetben tíz százaléknál tartanánk.)

          Természetesen attól, hogy Nobel-díjas szerzők nyüzsögnek az irányzatban, a mágikus realizmus jelenthetne igen szűk rétegirodalmat is, az óriási közönségsiker azonban talán még a díjesőnél is jobban az irányzat miértjeire és hogyanjaira irányítja a figyelmet.

          A nagy és hangos siker mindig gyanús.

          Annál is inkább, mert a zajos közönségsiker mellett a fantasztikus zsánerek közül egyedül a mágikus realizmus érte el – sőt sokszorosan magasan átlépte – az irodalomtudomány és a kritika ingerküszöbét. Még Magyarországon is, ahol e téren még az átlagnál rosszabb a helyzet, a zsánerirodalmak kritikai elfogadottsága megmagyarázhatatlanul alacsony, még nálunk is született egy igényes tanulmánykötet a témában: Bényei Tamás Apokrif iratok című könyve. Az előadás fő forrásanyagát az említett kötet általános része képezi. Nem mindig egyetértésben a leírtakkal.

2.    Definíció(k)

          A mágikus realizmusnak – a fogalom születése után nyolc évtizeddel – nem létezik általánosan elfogadott meghatározása. Ez minden bizonnyal az irányzat azonnali sikerének köszönhető. Mindenki ki akarta használni ezt a sikert saját politikai és/vagy esztétikai irányzatának előnyére, így a meghatározás ezen érdekek nyomása alatt alakult – gumiszerűen képlékennyé vált. Úgy gondolom, egyetértésben a könyvvel, hogy érdemes valamennyi definíciós kísérletet megvizsgálni, hiszen az igazság egy szeletét rejti minden megközelítés, és kritikus szemmel vizsgálva őket az ember szintetizálhat magában egy meghatározást, melynek segítségével – ha szükséges – elválasztja magában a mágikus realista műveket az egyéb irányzatoktól, sőt kigyomlálhatja a zsánerből a hamis, annak csupán külsőségeivel operáló, az irányzat sikereit meglovagolni szándékozó írásokat. Mert már létezik hamis mágikus realizmus is. Nevezzük ezt bűvészi realizmusnak, és több szó ne tétessék róla! A meghatározások végigkövetése egyben az irányzat történelmi változását is követi. Eszerint Esztétikai mozgalomként, Politikai mozgalomként, Irodalomtörténeti fejezetként, A fantasztikum rész-zsánereként és Írásmódként lehet definiálni a mágikus realizmust.

           2.1.    Esztétikai mozgalom

          Maga a fogalom múlt század húszas éveiben született Németországban (Franz Roh, 1925), és akkor az expresszionizmust meghaladó, elsősorban képzőművészeti mozgalom megjelölésére szolgált. Már két évvel később átvette és saját írásmódja jelölésére használta Massimo Bontempelli, de szélesebb körben először Latin-Amerikában terjedt el, ahol esztétikai mozgalomként Borges 1935-ben megjelent első kötetétől számítják létezését. (Itt egy kis kitérőt kell tennem: számomra érthetetlen módon Bényei Tamás nem számítja Borgest a mágikus realista szerzők közé, pedig még saját, írásmód alapú meghatározása szerint is annak kellene lennie. Igaz, a főként Marquez nevével jelezhető következő generáció „népi” mágikus realistáival ellentétben Borges és Asturias írásmódjukat „felülről” a magas műveltség és az esztétika irányából határozták meg, de szerintem a végeredmény számít.)

           2.2.    Politikai mozgalom

          Latin-Amerikában a mágikus realizmus következő generációjának megjelenése egybeesett a földrész „magára találásának” idejével, így az európai (és észak-amerikai) kolonializmussal és imperializmussal való szembefordulással, és a kifejezésmódot a politika azonnal maga alá gyűrte, a definiálatlan, ködös „latin-amerikaiság” kifejeződésének és példájának tekintve. Talán ez ütötte a legmélyebb sebet a zsáner értelmezésén: a többség számára ezen túl a mágikus realizmus latin-amerikai „műfajjá” vált.

           2.3.    Irodalomtörténeti fejezet

          A gyarmati rendszer szétesése és a volt gyarmatok felemelkedési vágya életre hívta a posztkoloniális elméletet és kritikát, mely ebből a – szerintem igencsak partikuláris és szűk – szempontból kísérelt meg tárgyalni művészeti jelenségeket. A posztkolonializmusnak kapóra jött a Latin-Amerikából elemi erővel feltörő sikerágazat, azonmód meg is kísérelte maga alá gyűrni, a „latin-amerikaiság”-ot saját részhalmazaként definiálni. Eszerint a mágikus realizmus a posztkoloniális léthelyzet textuális kifejeződése. Vacakul hangzik, és nem tud mit kezdeni mondjuk Günter Grassal, Singerrel, Saramagóval vagy a kilencvenes-kétezres évek angol-amerikai mágikus realista sikereivel. Ennek a megközelítésnek egyetlen gyakorlati haszna volt a mágikus realizmus számára: kirángatta a „latin-amerikaiság” még annál is szűkebb ketrecéből. Rushdie-t igazán senki sem nevezhette latin-amerikainak…
          A másik következmény azonban az lett, hogy a posztmodern esztéták és irodalmárok mindent ebbe az esztétikai fogalomba olvasztó szenvedélye felfedezte a mágikus realizmust, és kíméletlenül magáévá erőszakolta: néhány kétségtelenül a posztmodernnel rokon vonás (főképpen a textuális gazdagság) kiemelésével, az üvöltő különbségek elhallgatásával (például a történetiség hangsúlyozottsága) begyömöszölte a posztmodern kánonba. Egy időben a szélesebb közvélemény számára a posztmodern a kifejezésmód és eszköztár szintjén egybeesett a mágikus realizmussal.
          Szerencsére mára kinőni látszunk ezeket az értelmetlen posztságokat, és talán a dolgok a helyükre kerülnek. A mágikus realizmus mindenesetre megőrizte töretlen népszerűségét, és túlélte ezeket a kanonizálásokat.

           2.4.    A fantasztikum rész-zsánere

          Számomra természetesnek tűnő meghatározás, hogy a mágikus realizmust a tágabb fantasztikum felől közelítsük meg. Bényei Tamás ezt a megközelítést mindenestül elveti, azzal a magyarázattal, hogy nem létezik a fantasztikum meghatározása sem, így egy definiálatlan fogalommal kísérelnénk meg meghatározni egy másikat. Szerintem igazán frappáns megközelítés lett volna, ha a szerző megkísérli előbb a fantasztikumot definiálni, majd e definíció birtokában meghatározni a mágikus realizmust. Bényei másik érve, hogy az a meghatározás, miszerint a mágikus realista szöveg fantasztikus (természetfölötti) elemeket tartalmaz, meglehetősen vékony és erőtlen. Ezzel egyet lehet érteni. Saját racionális alapú fantasztikum-meghatározásomban ez a vékony definíció egészül ki azzal, hogy a mágikus realizmus az őt meghatározó fantasztikus (természetfölötti) elemeket egyáltalán nem igyekszik racionalizálni, a fantasztikus elemeket a valóság részeiként kezeli.

           2.5.    Írásmód

          Bényei valamennyi megközelítés közül azt a meghatározást tekinti gyümölcsözőnek, mely a mágikus realizmust írásmódként definiálja. Olyan írásmódként, mely nem csupán tematikájában, hanem önmagában az alkotási és értelmezési folyamatban is az antropológiai mágia nyelvi fogásait alkalmazza, mely önmagában kísérel meg mágikus (antropológiai mágia) magyarázatot adni a valóságos világ jelenségeire.
          Bár nem vetem el, sőt igencsak gyümölcsözőnek tartom ezt a megközelítést, különösen azért, mert a bűvészeti realizmus így könnyen leválasztható az értékesebb mágikus realizmusról (míg a fantasztikum alapú meghatározás erre képtelen), azt meg kell jegyeznem, hogy az irodalmár részéről igencsak kényelmes álláspont ez. Kiemeli a fantasztikum szemetesedényéből a mágikus realizmust, és anélkül teszi vizsgálhatóvá, hogy a kényelmetlen tömeg-fantasztikumokról (sci-fi, fantasy, horror) tudomást kellene vennie.

3.    A mágikus realista írásmód jellemzői

           3.1.    Realitás és mágia

          Tematikai szinten a legkiáltóbb jellemzője a mágikus realizmusnak, hogy a mágia nem különül el a realitástól, hanem azzal párhuzamosan, annak részeként (vagy azt magában foglalva – a rész és egész viszony fogalma is tisztázatlan), azt kiegészítve (vagy azzal kiegészülve) jelenik meg a szövegben. A mágia nem tagadja a valóságot, hanem annak csak egy újabb, megmagyarázhatatlan, de magyarázatot nem is igénylő része, olyan létező természeti erő, melyet racionális eszközökkel nem uralhatunk, de ugyanúgy át- meg átszövi a világunkat, mint mondjuk a gravitáció. Melyet éppenséggel, mint természeti erőt nem teljes egészében ismerünk, írunk le matematikailag, elfogadjuk csupán természettudományos eszközökkel kezelhetőnek, mintegy megelőlegezve, hogy egyszer majd a tudomány képes lesz erre.
          A mágia ebben a megközelítésben a hétköznapok része, nem is kell tudomást venni róla – ahogy a mágikus realista szövegek nem is igen teszik ezt meg. Nincsenek csodák, vagy ha úgy tetszik, minden csoda, így semmi sem az. A legfőbb és egyetlen csoda a létezés maga. Saját megközelítésemben ez azt jelenti, hogy a fantasztikus elem nem racionalizálja sem önmagát, sem a valóságot, önmagában és önmagáért való. Nem mellékesen a mágikus elem mindenütt jelenvaló is, a mágia megkülönböztethetetlenül átszövi a valóság egészét, melyben attól kezdve bármi összefüggésbe kerülhet bármivel. Mindezek éles elválasztást jelentenek mind a sci-fitől, ahol a fantasztikumot a természettudomány, mind a fantasytól, ahol a fantasztikus-valóságot a mágia racionalizálja. Nélküle maga a fantasy valósága sem létezne. Megkülönbözteti ez az egylényegűség a természetfölötti egyéb kifejezési formáitól is, amelyekben a mágia a valósággal ellentétesként, mintegy kívülről a realitásba türemkedve, idegen „testként”, zárójelben és általában a valóságostól bizonyos tekintetben alacsonyabb rendűként ábrázoltatik.

           3.2.    Történet/cselekmény-esemény és mágia

          A mágikus realista írásmód cselekménye önmagában nem túlságosan bonyolult. Összetetté az teszi az egyes cselekmény-történés-esemény leírását és megértését, hogy a háttérben, a mágia jóvoltából minden összefügghet mindennel, így egyes elemek esetleg önmagukban nem értelmezhetők. Nem könnyíti meg a helyzetet az sem, hogy maguk a cselekedetek-események-történések is mágikusak lehetnek, ilyen módon hathatnak a valóságra, és hatásuk továbbgyűrűzik a valóság felszíne alatt, hogy egészen váratlanul törjön újra a felszínre. Ez a fajta esetlegesség nagyban fokozza a szöveg élő meséhez hasonlatosságát, ahol a mesélő botlásai és hibái a mese folyamán könnyedén korrigálhatók.
          A megmagyarázhatatlan cselekedetek-események-történések ugyanis más zsánerekben írói hibaként jelennek meg (olyan információk szándékos vagy ügyetlen eltitkolása, mely nélkül az olvasói megértés hiányt szenved. Könnyű belátni, hogy egy krimiben például az ilyesmi megbocsáthatatlan bűn, ettől kezdve a krimi cselekményvázat alkalmazó valamennyi műben az). Mivel ez az esetlegesség hibaként is keletkezhet adott szövegben, így ez a jellemző csak másokkal együtt alkalmas a mágikus realizmus felismerésére.

           3.3.    Elbeszélésmód és mágia

          A mágikus realista írásmód narrációjának legfőbb jellemzője a közeliség. A szövegek meghatározó többségükben egyes szám első személyűek, vagy ha a külső, harmadik személyű elbeszélést is alkalmazza a szerző, az annyira közel áll a tartalomhoz, hogy szinte első személyűként hat. Nem ritkák az írók személyes, gyakran ironikus kommentárja, kiszólásai, önreflexiói az írásokban. A mágikus realizmus jellemzői közül természetesen ez az egyik leggyengébben meghatározó: az egyes szám első személy önmagában nem definiálná a mágikus realizmust, ám ezen belül létezik egy sajátosság, mely jóval erősebb: a mágikus realista elbeszélő a klasszikus értelemben mesél, mesemondó. Ez akár odáig mehet, hogy az élő mese imitációjaként a nem kanonizált szövegtől való eltérések rugalmasságát a központozás (szinte) teljes hiánya is erősítheti. Saramago írásainak jellemzője ez a fogás.

           3.4.    Kifejezésmód és mágia

          Kifejezésmódjában a mágikus realista írásmód erősen megkülönböztető sajátságokat hordoz, ugyanis maga a kifejezésmód textuálisan is mágikus. Az írásmód az antropológiai, törzsi, boszorkányos-sámáni és hermeneutikus mágia nyelvi eszköztárával operál, nyelvi talizmánok, ráolvasások, ismétlések, listák etc. hemzsegnek a szövegekben, mintha a szerzők a nyelv mágiája segítségével kísérelnék meg legyőzni, kordában tartani, uralni saját szövegüket.

           3.5.    Idő és mágia

          A mágikus realista szövegek időkezelése ritkán lineáris, a leginkább megközelítő jelző a kaotikus, abban az értelemben, amelyben én használom: nem kellő számú változó ismerete miatt nehezen vagy alig előrelátható. A káosz mögött azonban mindig megtaláljuk az írók nagyon is tudatos lépéseit – a mágikus realista írásmód ideje az olvasó számára kaotikus csupán. Ez az időkezelés, kitérők, visszaemlékezések, előreszaladások, sőt a ciklikusság a klasszikus élő mesélőkre jellemző, azt imitálja. Gyenge, de kellő gondossággal használható elválasztó jellemző a zsánerek között.

           3.6.    Tér és mágia

          Az írásmód jellemzően zárt terekben operál, még ha országos vagy kontinentális jelentőségű események zajlanak is a háttérben, az elbeszéléstér egy város, egy falu, esetleg egyetlen épület, kolostor, ház vagy cirkuszi sátor. A mágikus realista mű ritkán pikareszk (mint mondjuk az Amerikai istenek), a cselekmény általában helyhez kötött. Ugyanakkor ez a zárt tér a mágia számára és által akár végtelen naggyá és végtelenül átjárhatóvá is tágulhat, hiszen a reális tér korlátai a mágikus térben nem érvényesek. Ez a térkezelés jól megkülönbözteti a mágikus realizmust a tudományos fantasztikumtól, de a fantasy és tágabb természetfölötti ugyanígy operálhat egy mögöttes, nem reális térrel.

           3.7.    Szereplők és mágia

          A mágikus realista művek karakterei természetesen „normális” emberek, csak éppen abban a mágikus világban kicsit másképpen. Egyesek csak érzékenyek, fogékonyak a mágiára, másoknak azonban valódi mágikus hatalmuk van. Ez a hatalom azonban nem a fantasy varázslók mágikus hatalma (a fantasy mágiája, ha elég fejlett, nem különböztethető meg a technológiától, a horror mágiájára pedig a szereplőknek általában nincs különösebb behatása, legfeljebb érzékelik azt, küzdeni általában a valóság eszközeivel küzdenek ellene), hanem a mesék boszorkányaié, a természeti népek sámánjaié vagy az alkimistáké.

           3.8.    Genealogikus megközelítés

          A mágikus realista írásmód igen sok esetben a dolgok (személyek, események, tárgyak, történetek) eredetének magyarázatát jelenti. Ez az eredetkutatás, a mágikus realizmus tér- és időkezelésének, valamint „közeli” elbeszélésmódjának köszönhetően nem egyszer explicit genealógia. A szereplők családtörténete, családfája valóságosan is megjelenik a szövegben, és a történetet, esetleg még magát történelmet is a szereplők, családjuk személyes megközelítésén keresztül hozza közel az olvasóhoz, és szintén egyfajta nyelvi mágiaként jelenik meg. Effajta genealógiai megközelítés inkább az archaikus szent szövegek sajátja, mint bármely más irodalmi műé, így ennek megjelenése a szövegben erős megkülönböztető erővel bír.

           3.9.    Történelem és mágia

          A mágikus realizmus történelemfelfogása személyes. A történelem nem az írott történelem, hanem a szereplők vagy az anekdotikusan hozzájuk kapcsolódó egyéb személyek sorsán keresztül tükröződik, és sokszor akár teljesen ellentétes is lehet a kanonizált történelemmel. Ez a fajta történelemfelfogás annyira személyes, és a mágikus szövedéken keresztül annyira visszahat a valóságra, hogy nem egy műben a viszony felcserélődik: a szereplők személyes életének eseményei formálják a történelmet. Az Éjfél gyermekeiben Pakisztán pusztán azért jön létre, hogy a Szinai család elpusztuljon. Ez a fajta történelemfelfogás idegen bármely más írásmódtól, így jelenléte nagyon egyértelmű jele annak, hogy mágikus realista szöveggel van dolgunk.

           3.10.    Apokrif szövegjellemzők

          A mágikus realista írásmód közelisége, személyessége automatikusan apokrif jellegűvé változtatja a szöveget. Ez egyrészt a történelemszemlélet és ábrázolás színterén jelenik meg, másrészt magának a mágiának ábrázolásában. Nem létezik a szent szöveg, a mágikus hatalom szájhagyomány és nem kanonizált töredékek révén textualizálódik, ha textualizálódik egyáltalán.

           3.11.    Transzgressziók

          A mágikus realista írásmódra jellemző a korlátok folyamatos áthágása, mely egyenes következménye annak, hogy a mágia a valóság szerves része, így ebben az összetett mágiavalóságban nem is létezhetnek sem a cselekmény, sem a kifejezésmód (mely önmagában mágikus) útjában álló korlátok. Azt meg kell jegyezni, hogy a nyelvi gátlástalanság nem jellemzője az írásmódnak. Ezt egyszerűen bizonyítja a zsáner közönségsikerének és a modern vagy posztmodern nyelvi kísérletek széles befogadói „sikertelenségének” összevetése. A nyelvi gátlástalanság az írásmód meseszerűsége miatt önmagában is nehezen elképzelhető: az „őrült beszédnek” nincsenek hallgatói. Az áthágott korlátok közül kettőt emelhető ki.

                     3.11.1.    Összekeveredés

          A mágikus térben, ahol minden összefügg mindennel, a dolgok összekeveredése természetes jelenség, nem is lehetséges másképpen. Mivel a kifejezésmód is ezt a mágikus logikát követi, természetszerű az is, hogy a keveredés textuálisan is bekövetkezik.

                     3.11.2.    Túlságosság

          A mágikus realista írásmód korláttalansága másrészt a túlságosságban jelentkezik. Eltúlzott méretek, eltúlzott reakciók, burjánzó történetek és szereplői sorsok, barokkos bőség. A mágikus realizmus nem ismeri az üres tér fogalmát – a szöveg szintjén sem. Ha üresség jelentkezik, akkor kitölti, ha mással nem, odabiggyeszt egy anekdotát, egy családfát vagy egy listát. Saramago textuálisan nyilvánvalóan annyira irtózott az üres papír látványától, hogy a tagolástól és központozástól is sajnálta a helyet.

           4.    Művelői

          Isabel Allende
          Jorge Luis Borges
          Massimo Bontempelli
          Mihail Bulgakov
          Angela Carter
          Italo Calvino
          Julio Cortázar
          (Neil Gaiman)
          Günter Grass
          Mark Helprin
          Mario Vargas Llosa
          Gabriel García Márquez
          Toni Morrison
          Haruki Murakami
          Audrey Niffenegger
          Robert Nye
          Ben Okri
          Victor Pelevin
          Salman Rushdie
          José Saramago
          Isaac Bashevis Singer
          Patrick Süskind
          (Kurt Vonnegut)


5.    A siker titkai

          5.1.    Irodalmi-olvasói

                     5.1.1.    Olvashatóság

          Azt hiszem fölösleges magyarázni, hogy a modern és posztmodern kísérletek nehezen befogadható szövegei után a mágikus realista írásmód visszatérése a történetmesélés régi hagyományaihoz mennyire üdítően hat az olvasóra. Mellesleg az a fajta szerzői tudatosság és gondolati tartalom, mely ezek mögött a meseszerű szövegek mögött meghúzódik, a legmagasabb intellektust is kihívások elé állítja, megelégedettséggel töltheti el.

                     5.1.2.    Terjedelem

          A ma olvasója szeret lemerülni a szöveg volumenébe is. A bőbeszédű, barokkos mágikus realista regények ezt a terjedelmi kívánalmat is teljesítik.

                    5.1.3.    Párhuzamok a női irodalommal

          Nehogy valaki félreértsen, semmiféle negatív értékítéletet nem kívánok az ún. női irodalomhoz ragasztani (női irodalmon nem a szentimentális ponyvát értem), de annak sajátosságai sok esetben, főként a tér és idő kezelésben kísérteties hasonlóságot mutatnak a mágikus realizmus tér- és időfelfogásával, így a női olvasó az első pillanattól otthonosan mozog ezekben a művekben. És azt tartsuk szem előtt, hogy a huszonegyedik század olvasója elsősorban nőnemű.

                    5.1.4.    Visszatérés a meséhez

          Miután a modern és posztmodern évtizedekre oly sikeresen száműzte a történetet, a hősöket és a mesét az irodalomból, a mesélés nyilvánvalóan kedvező fogadtatásra talál az erre kiéhezett olvasói tömegekben.

          5.2.    Politikai

          A politikai siker aspektusait az előzőekben érintettem, sok egyebet nem lehet hozzátenni. Ha egy politikai rendszer saját legitimitását saját mitológiájának megteremtésével akarja erősíteni, egy ilyen sikeres írásmódnál alkalmasabb szövetségest nem találhat. Annál is inkább, mert a szöveg személyessége bármilyen ideológiát könnyedén az olvasó tudatába csempész. Rushdie munkássága ennek ékes bizonyítéka – az a fatwa Irán részéről talán nem volt egészen indokolatlan.

6.    Írásmód vagy divatőrület?

          Azt hiszem, mindezek után egyértelmű, hogy a mágikus realizmus esetében nem holmi tematikus és/vagy stiláris divatőrületről van szó. Egy jól felismerhető, önálló, önjáró és önmagában sikeres írásmódról beszélhetünk, mely ráadásul talán sohasem éri el saját korlátait. Nem tagadható, hogy divatos is, ezt a bűvészi realizmus megjelenése, a hamis, csak külsőségekkel operáló szövegek tanúsítják, de a mágikus realizmus hamisítói szerencsére önmagukat leplezik le. Ha pedig olyan jók, hogy ez nem nyilvánvaló, akkor talán valódi mágikus realista szöveggel állunk szemben.

7.    Tudományos fantasztikum és mágikus realizmus

          Befejezésül egyetlen téma maradt: a sci-fi és a mágikus realizmus kapcsolata – pragmatikus szempontból. Vajon profitálhat-e a másik zsáner a mágikus realista írásmód kritikai és közönségsikeréből? Nyilvánvaló, hogy igen, de a módszer nem lehet a másolás, a fogások kritika nélküli átvétele. Egyelőre azt kellene elérni, hogy az az olvasó, aki örömmel vesz kezébe mágikus realista könyvet, ne dobja vissza undorral a sci-fit. Ennek egy útját látom: ha íróink mindkét zsánerben alkotnak, ha egy író mágikus realista műveinek sikere felébreszti a kíváncsiságot másik énje alkotásai irányában is. Szerkesztőként mindig erre buzdítom a kezdő írókat. És szerkesztőként azt kell mondanom: van remény.

Ray Bradbury tanácsa kezdő íróknak

"A regényekkel az a gond, hogy eltölthetsz egy egész évet, amíg megírsz egyet és a végén nem jól sikerül… Kezdő írók számára a legegészségesebb, ha pokoli sok novellát írnak. Ha hetente írsz egy novellát – kezdetben nem számít, hogy milyen minőségben, mert legalább gyakorolsz –, az év végére lesz ötvenkét rövid írásod, és határozottan tagadom, hogy ötvenkét rosszat fogsz írni. Az nem lehetséges."

Lectori salutem

Üdvözlünk a Terra Project és Antológia Virtuális Szerkesztőségében!

Ez a lap azért jött létre, hogy megkönnyítse a munkádat, ha alkotóként csatlakozni kívánsz hozzánk, megismerkedj szerkesztői elveinkkel, ha tetszettek vagy ha éppen nem tetszettek a megjelent alkotások, és megismerkedj a Project alkotóival, akik talán egyszer nagy nevek lesznek a hazai, eseteg nemzetközi fantasztikumban.

Lendületben

Amikor elragad az írás lendülete egészen veszélyes dolgokra leszünk képesek. Hamis színekkel festjük ki a lokált, szennyezzük a mű atmoszféráját, és belepiszkítunk a saját narratívánkba - törjük a stílust és szarrá pofozzuk a logikát. Ezt annyiféleképpen vagyunk képesek elkövetni, hogy nem igazán könnyű összedni és közreadni.

Egy állatorvosi ló Amerikából:


A szerző a hangzatos nevű R. Garcia y Robertson, a darabot pedig eredetileg az Asimov's jelentette meg. A címe talán Növekvő oxigénszint lenne magyarul (Oxygen rising).

A szerző jó tollú író, főként fantasyban és űroperettben serénykedik. A jelzett novella is általában jól megírt, pergő darab, szerethető, gyűlölhető, élő karakterekkel. Pontosan az ilyen írásoknál esik meg, hogy a történetmesélés lendülete elsodorja az elemi logika és az író által megalkotott saját világ szabályait. Másodlagos, de nem kevésbé fájó hiba, hogy publikált novella lévén, ez a szerkesztők szemét is elkerülte. Harmadlagos hiba, mely a fordításban szándékosan meggyengítve tűnik elő (és valójában nem is hiba, hanem bűn), a szöveg átcsapása Science Faketion-ba.

A háborús novella a Harmónia nevű bolygón játszódik, melynek légkörében nincs elegendő oxigén az emberek számára.

Na most:

"...Átóvakodva a visszahúzódó ajtón megvárta, amíg a zsilip zárkereke átpörög, aztán belépett a nedves, sötét bunkerbe, melynek padlóját tenyérnyi magasan víz borította. Légnyomás-terelő pajzsok szegélyezték az ajtót, és lövészek hasaltak mindkét oldalán fülkéikben, kifelé kémlelve lőréseiken. A bunker belsejében normál földi nyomás uralkodott és Derek mélyen, hálásan lélegezte be a levegőt. Az egész bolygó általában nem volt olyan rossz, mint odakint a felföldön - de közel olyan, átkozottul közel...

...Saját tanácsát megfogadva Derek a legközelebbi lövészhez fordult. A fiatal, atlétikus testű, barna hajú nő a Telepes milícia egyenruháját viselte, és egy rohamgépágyú irányzékába bámult kitartóan. A férfi a legbarátságosabb diplomata-hangján kérdezte meg:

- Hová valósi vagy?...

...Észrevette, hogy a lövészfülke a lány mellett üres, szilánkokra robbant a lőrést ért közvetlen találattól. A Zőccségek szerencsések voltak azzal a lövéssel. A lány is..."

A lokál szine és a szimbólikus logika

Már nyilván kitaláltad, nem a "Táncos (éjszakai) szórakozóhelyként jelölt vendéglátóipari egység" falának színe, hanem a francia romantikusok által méltatott és kitalált helyi színek (couleur locale) kerülnek szóba. Valójában a mű atmoszférájának szerves része, mégis külön tárgyalandó, mert "hála" a posztmodern fantasztikumba gyűrúzésének, egészen elvetemült festési módszerek uralkodtak el a helyi színek felkenésekor. Az írás lendülete által elragadott író képes oldalanként tucatjával ontani a "kis színeseket" és - ha nem jól csinálja –, az írás egy szemernyivel sem lesz hitelesebb, de legalább változatos módon idegesítheti az olvasót és a szerkesztőt – a logikátlanságával is. A lendület elrgad, akis színes beugrik, és a logika már csak szimbolikus formában van jelen. Vagy még úgy se...

Import példánkban ez a helyzet:

A rohamgépágyú – eredetiben assault cannon – olyan jól hangzik! Viszont tökéletes nonszensz abszolút és relatív értelemben is. Abszolút értelemben: a gépágyút kaliberénél fogva járműbe építve, fedélzeti használatra tervezték. Még a Terminátor is beérte egy Gatling géppuskával... Rohamfegyvernek, mint amilyen például az AK-47-es, a gépágyú méreténél fogva alkalmatlan. Relatíve, ebben a szituációban, egy NŐ kezében egyenesen nevetséges: olcsó hollywoodi akciókellék, ütésálló polisztirolból.

A következő két hiba azonban már komoly logikátlanság, melyek egy tőről fakadnak. A kisnyomású, oxigénszegény környezet és a túlnyomásos bunker ellentmondásából. Ilyen esetben a lőréseket külön zsilipelni, dokkolni kell, nem lehet a "rohamgépágyú" (bármilyen kézifegyver) csövét csak úgy kidugni a lőrésen. De ez még valahogyan védhető. Azonban az, hogy a közvetlen találat után, amely szilánkokra robbantotta a lövészfülkét, a bunker nem légtelenedett el, már egészen komoly hiba.

Betüszmog

Atmoszféra nélkül az epikai mű üres lufi. Az atmoszférateremtés viszont újabb kiváló lehetőség szarvashibák elkövetésére, a lufi kénhidrogénnel és/vagy egyéb bűzös gázokkal való felfújására - főként, ha elragad a lendület. Annyira, hogy a bőség zavara fékez, ha itt akarunk kicsit eligazítani.

Apróra tört stílus

Annyi okból és annyiféleképpen vagyunk képesek derékba törni saját stílusunkat, hogy nem igazán könnyű összedni és közreadni általánosabb következtetéseket.


Türelem! Ha ellátsz anyaggal, gyorsan megtelik majd ez az oldal is – nem importtal.

Formátumok

Az írásokat elsősorban MS Wordben készült dokumentum formájában várjuk. Egyszerűen a javítás, javaslatétel könnyűsége miatt. Elsőre persze bármilyen szerkeszthető .txt vagy .rtf fájl* is jöhet. Az exotikus fájlformátumokat, .pdf-et és az egyéb szerkeszthetelen szamárságokat azonban olvasatlanul (Ez nem igaz!) visszaküldjük. .docx-et olvassul, de nem szeressük.

Bármit küldesz azonban, .docban kapod vissza, nincs apelláta!

Hogy valójában mit várunk, ha lehet már elsőre is, és hogy ezt miképpen vasalhatod ki a Wordből, megtudhatod a Hasznos Holmikban. Másodszorra már formatálással nemigen szeretünk foglakozni. Harmadszorra pedig wudu átkok kísérik a kéziratot.

Grafikában egyelőre fekete-fehér vagy szürkeárnyalatos képeket várunk, digitalizált formában. Elsősorban .tiff, .jpg vagy .gif kiterjesztésű bitmap-eket, és Adobe Illustrator vektorgrafikát. No exotic formats, please! A gafikák ugyan digitalizáltak, de ha zsírpecsétes kockás papíron született a mű, és arról is szkennelted, azt úgy vesszük, hogy azonképpen teljes, az alkotó akarata szerint, zsírpecsétestül, négyzetrácsostul. Ez esetben elgondolkodunk a közlésen, de mindenképpen rákérdezünk, valóban ez volt-e az alkotói szándék. Viszont vázlatot letisztázni nincs kapacitásunk.

* Agyhalál az Akadémia hejesírás-alakítóira! Éljen a barrikád és a file!

Évkönyv

Hacsak egy kiadó nem jelentkezik, hogy kiadja az évkönyvet, és nem állít saját szabályokat (mindekettőnek kicsi a valószínűsége), az évkönyvben adott évfolyam novellái és a hozzájuk tartozó illusztrációk jelenek meg - természetesen a szezőkkel egyetértésben. Ennek határt csak terjedelmi okok szabhatnak.

Ki kezd?

Hogy kit számítunk kezdő írónak?
Egyszerű!
Aki Magyarországon szerkesztett médiában nem publikált még száz A4-es oldalnak megfeleő összmennyiségű novellát, vagy nem jelent meg ennél hosszabb szerkesztett*, önálló kötete, regény, novella - mindegy. Természetesen a kilencvenkilenc oldal még nem száz.
Szigorúnak tűnik, de ha belegondolsz, ez tíz darab tízoldalas novella. Novellából ennyit összesen kezdő magyar szerző a Galaktika újászületése óta még nem publikált a magazinban.

* Szerkesztett: ez egyszerűen annyit jelent, hogy kiadó adta ki vagy magánkiadás esetében szerkesztőként idegen személyt tüntettek fel.

Szabál az szabál!

Mindenhol szabályokba ütközöl. A francba! - még itt is. Sajnos muszáj pár szabályt hoznunk - egyszerűen a későbbi félreértések, és a magyar lélekre oly jellemző sértődések elkerülésére. De nincs túl sok. Két kézen meg tudod számolni, hacsak nem vagy figyelmetlen asztalos.

Négy alapszabályunk:
  1. Csak kezdő írókkal törődünk.
  2. A szerkesztés nem helyesírás ellenőrzést, formatálást és tördelést jelent, hanem ha a szöveg megkívánja, aktív belavatkozást, elsősorban észrevételek és javaslatok formájában.
  3. Nem avatkozunk az írás témájába (ha belefér a fantasztikus zsánerbe), mondanivalójába (hacsak nem ütközik a négyes pontba), cselekményébe (hacsak logikátlanságot nem tapasztalunk), narratívájába (E1-et meg kell indokolnod, szigorúan) és alapstílusába (stílustörést persze nem hagyunk szó nélkül)
  4. Erőszakra buzdítást és nyílt politikai uszítást tartalmazó szövegekkel nem foglakozunk.

Publikálás

A Terrában on-line megjelent novellák másodközlésére egy hónap türelmi időt kérünk, máskülönben az teljes egészében a szerző szellemi tulajdona.
A Terrában való on-line közlés egyúttal a Creative Commons szabályainak elfogadását is jelenti.
A nyomtatott megjelenés természetesen egész más lapra tartozik.

Terra Project Manifesztum

A magyar fantasztikus művészet reneszánszának hajnalán...

***

Ezt a projektet azért hoztuk létre, hogy helyet teremtsünk a magyar amatőr SF írók és grafikusok elsö komoly szárnypróbálgatásának.

Hogy helyet biztosítsunk munkáiknak "peer reviewed" formában, azaz csak olyan írások és grafikák kerüljenek publikálásra, amelyek átementek egy szerkesztési folyamaton.

A minőség remélhetőleg olvasókat vonz majd, a publicitás pedig szerzőket. Bőségesen.

Természetesen szívesen fogadunk bármilyen szerzőt bármilyen szinten. Ha képesek elfogadni tanácsot, és elviselni a kritikát. Nem biztos, hogy elsöre sikerül. A publikálás a Terrán és a kritika elviselése. De az ember tanulni képes lény.

Felajánljuk a segítségünket a kezdeti lépésekhez és azokon túl...

De "vért, verítéket és könnyeket" is ígérünk. A teremtés sohasem könnyü.

Ami azt jelenti, nem fukarkodunk a kritikával. Ha szükséges.

Ami azt jelenti, nem fukarkodunk a tanácsokkal. Ha érdemes.

De nem fukarkodunk a dicsérettel sem. Ha lehetséges.

Az írás tehetség. De az íráskézség javítható. Legalábbis polírozható.

Mit is ajánlunk még?

Ha elegendö jó anyag összegyűlik, és a csillagok állása is kedvez, megpróbálkozunk valódi publikálással évkönyv formájában.

De egyébként is minden lehetséges formában próbálunk segíteni a papír publikálásban.

Szabályaink a grafikai munkákra ugyanolyan szigorúak mint az írásokra vonatkozók. Csak fekete-fehér munkánkat fogadunk el. Kérjük, senki se küldjön 3D modelleket! Engedtessék meg nekünk ez a kis sznobizmus.

Sajnos egyetlen mércénk saját megkérdőjelezhető ízlésünk. Ezért csak saját megkérdőjelezhető tanácsainkat ajánlhatjuk. Hogy mit is várunk? A régi Galaktika standardját: emlékezzünk Szecskó Tamás, Ámon László és a Boros-Szikszai páros korai, fekete-fehér munkáira. Kezdetben sajnos nem lesz kapacitásunk valódi segítségadásra. Talán, ha esetleg csatlakozik a projekthez egy képzőművész is.

Valamikor, kedvező csillagállásnál, talán felajánlhatjuk a legjobbaknak, hogy készítsenek illusztrációkat az évkönyvünkbe.

***

Természetesen Magyarországon vagyunk, a vaskos, randa valóságban, így bármiféle honorárium fizetése meghaladja lehetöségeinket. És természetesen semmiféle díjra nem tartunk igényt az editori munkáért és a publikálásért.

Természetesen, mi, a project alapítói, önmagunkban nem vagyunk elégséges garanciái, hogy a project müködöképes lesz. Szívesen fogadunk bármilyen segítséget a szerkesztöi munkában és bármilyen egyéb nem anyagi támogatást.

***

Hogy kik vagyunk?

Antal József és Odo

(Egyelöre. És a sorrendnek nincs jelentösége.)

***

Miért Terra?

"A legfontosabb a Földön van - döntött Iván Zsilin űrhajós, a Tahmaszib csillagközi fotonűrhajó fedélzeti mérnöke. - A legfontosabb mindig a Földön marad."

"És visszatért a Földre" - folytatják a Sztrugackij fivérek a Század ragadozó tárgyai című kisregényükben.

Az SF magazinoknak és könyvsorozatoknak szép hangzatos nevük van; Galatika, Új Galaxis, Átjáró, Kozmosz Fantasztikus Könyvek, Mysterious és egyéb Univerzumok, de nincsen Terra.

Pedig "A legfontosabb mindig a Földön marad."

Természetesen ez nem zöld vagy környezetvédelmi tematikát jelent. Csak egy név.

***

Jó mulatást!

Tagolatlan beszéd

Akadnak bizonytalanságok a párbeszédek tagolása körül - bennem is. Szerencsére Odo szépen összeszedte a hatályos helyesírási és illemszabályok javát (én csak a tánctanár voltam). Talán nem lesz haszontalan, ha megismerkedik velük, aki írásra adja a fejét.

..........Ha az író idéző mondatát a szereplő szavai közé iktatja, a megszakítás után értelemszerűen ki kell tenni a gondolatjelet, ha a szereplő első mondata kérdő-, ill. felkiáltójellel végződik, az időző mondat ponttal végződik, amely után a szereplő szavai újra új mondatként, nagy betűvel kezdődnek. Ha a szereplő első mondatata kijelentő, nem kell utána pontot írni csak gondolatjelet, viszont az idéző mondat után, amennyiben a szerző megítélése szerint a szereplő szavai szervesen folytatódnak, a megszakítás után újra gondolatjel következik, utána vessző, és kis kezdőbetűvel a szereplő élőbeszédének a befejezése.
..........Ez nagyon egyszerű. Az író dönti el, hogy mikor zárja le a szereplő mondatát, és mikor kezdet vele új mondatot. De ha az idéző mondatok közé túl sok, túl gyakori beiktatott mondat kerül, optaikailag, értelmezésileg is széttördeli a szöveget, zavaróan hat...

..........– Nagyon vártalak már – fogadta barátját. – Sok a teendőnk.
..........– Nagyon vártalak már – fogadta barátját –, mert sok a teendőnk.
..........– Nagyon vártál már? – faggatta barátját. – Mert sok a teendőnk.
..........– Ne várj tovább! – szólt a barátjára. – Sok a teendőnk.
..........– Ne várj tovább – szólt rá a barátjára –, kezdjük már el!

..........De vessző nélkül is elképzelhető, a példamondatot az Osiris Helyesírásából idézem:
..........– Hát – mondta a főorvos – benne lehet a korban.
..........(Mondjuk, én személyesen tennék vesszőt a harmadik gondolatjel után, de ez az írói szabadság!)
..........Tehát így is elképzelhető:
..........– Hát! – mondta a főorvos. – Benne lehet a korban.
..........– Hát – mondta a főorvos –, benne lehet a korban.

..........A dialógusok leírásakor a következőképpen működik a magyar helyesírás. Egy kezdő idézőmondat esetében kettősponttal végződik és utána soremeléssel, majd a beszélők szavai gondolatjellel, külön sorokban.
..........Határozatlanul mondta:
..........– Nem is tudom.
..........– Mégis mit nem tudsz?
..........– Hogy most mégis mit kellene csinálnom.

..........A simán idéző mondat nélkül egymást váltogató párbeszéd megszólításonként külön sorokban kezdődik és a beszélők első szavai előtt gondolatjel van.
..........– Mégis mi bajod van?
..........– Nem is tudom.
..........– Szóval, mit nem tudsz?
..........– Hogy folytassam ezt a párbeszédet...

..........Persze, a modern prózában már az írók is szabadabban összkatyvaszolják a szereplők élőbeszédét és az idéző mondatokat akár egy bekezdésen belül, akár szereplőváltogatással is, de azért ha ezt túlzásba viszik, zavaróan hathat! Ja, és azt már említettem, hogy az idéző mondat a szereplő szavai után következik, praktikus és esztétikus valamiféle igével (állítmánnyal) kezdeni a mondatot.

Terra Mission

A fantasztikus szerző élete nem könnyű.

Még akkor sem, ha, az illető angolszász nyelvterületen élő, magyar szemmel hihetetlen példányszámokat megjelentető, rajongók szeretetében fürdő író. Stephen King vagy Michael Crichton a kritikusok szemében mindezek ellenére – vagy talán éppen ezért –, irodalmi nulla, sőt a szent irodalom (művészet) ellensége. Ez a kritikai hozzáállás például sikeresen belemosta a köztudatba, hogy King silány nyelvezetű szeméttel árasztja el a piacot. Akik ismerik az eredeti szövegeket, különösen King magyar fordítói, tudják mennyire nincs ez így.

Még akkor sem, ha a fantasztikum olyan vonulatához tartozik, nevezetesen a mágikus realizmushoz, melyet ma már szépirodalomként fogad el, méltat, sőt Nobel díjakkal ismer el kritika és közönség. A gyanakvás ilyenkor is fennáll, és sokszor csak a sznobéria emeli írót és műveit a művészeti gettó falain kívülre.

Aki fantasztikus történetek írásába kezd, annak tudnia kell, hogy mit kockáztat, mint szerző: többszörös karantént.

A többszörös karantén egyrészt a szakmai/kritikai előítéletek áthatolhatatlan tüskebozót-sártapasz kerítését jelenti, melyen belül azután az olvasók kevésbé szigorú, de az írót egzisztenciálisan sokkal szorosabban körülzáró előítélet-fala emelkedik – a sznobizmus. Egy belsőbb, gyengébb, részben a kritika, részben az olvasók, de nem kis részben az író és kiadója által összekalapált kerítés-féle a célközönség definiálása. A kritika a fantasztikumot egyrészt a szórakoztató, másrészt ezen belül is a réteg-irodalmak közé sorolja, és sajnálatosan sokszor így tesz a kiadó, rajta keresztül a szerző is. Emiatt helyezi a laikus közönség sok esetben még mindig az ifjúsági irodalom körébe a fantasztikus alkotásokat. Az író köré sző azonban egy még belsőbb, pókhálófinom, de annál erősebb karantént maga a rajongótábor is a megszokott történetek, témák és szereplők újra és újra előhívásával – külső és belső kényszerek találkozása ez, mely sokszor a szerzők más alzsánerek iránti előítéleteivé fokozódik.

Sokszor látjuk, hogy ezekből a művészi gettókból a szerző nem akar vagy nem tud kiszabadulni, vagy a szabadulása a fantasztikus zsáner megtagadásával jár.

A többszörös karantén nem új keletű és nem sajátosan magyar jelenség, a posztmodern uralkodóvá válása az irodalomban csak szorosabbra vonta falait. Olyannyira, hogy angolszász nyelvterületen a fikciónak ezt az ágát a kifejezés szerint még irodalomnak sem tekintik: létezik literary fiction és genre fiction. Bár a magyar nyelv kegyesebb hozzánk, mindössze egyetlen jelzőt akasztva az irodalom elé, de mégis rázárja a karantént a zsánerre: a negatív minőségi ítéletet hordozó szórakoztató irodalom ketrecébe száműzi azt.

Az efféle stigma megkönnyíti a sznobok életét, megkönnyíti a választást – és a megismerés nélküli elutasítást. Megkönnyíti ezeknek az előítéleteknek a felerősödését és automatizmusát a zsánerhez szinte kötelezően hozzátartozó harsány, giccses címlapok tömkelege is. Ennek hosszabb elemzése azonban messze vezet, és feloldása a kiadói habitusok/olvasói igények egymásra záródó követelményrendszerében megoldhatatlannak látszó feladat. A Terra mindenesetre már megjelenésében is kerülni igyekszik az efféle harsányságot.

A rendszerváltásig Magyarországon, általában a szocialista országokban kissé kedvezőbb volt a helyzet: a bolsevik diktatúra utópisztikus tendenciái egyenesen támogatták a szép új kommunista világot felrajzoló műveket, és ezeknek farvizén az egész zsáner túlélhetett, sőt valamiféle halovány virágzást is elérhetett. A kultúrpolitika akkori elveivel összhangban ma elképzelhetetlen példányszámban jelenhettek meg fantasztikus művek is.

Egyesek a zsáner hóhérának, mások azt a fogai közt átvivő megmentőjének tekintik Kuczka Pétert, a Kossuth, Kozmosz később Galaktika Fantasztikus Könyvek és a régi Galaktika antológia nagyhatalmú szerkesztőjét. Az igazság minden valószínűség szerint valahol a két vélemény között félúton idétlenkedik bohócsapkájában, de az vitathatatlan tény, hogy a Kuczka érában a Fantasztikum egyúttal irodalmi minőséget is jelentett, melyet – általában, ha az ideológia nyomás másképpen nem parancsolta –, a megjelent külföldi, és magyar szerzők legrangosabbjai képviseltek.

A rendszerváltás utáni magyar irodalmi életben azonban gyorsan karantén fala emelkedett a fantasztikum köré, az irodalmárok számára kötelezően megvetendővé vált minden olyan alkotás, melyben realitáson túli elemek találhatók. Különös tapasztalat ez abban az országban, ahol egy Babits vagy egy Karinthy írt fantasztikus műveket és ahol az írószövetségen belül sci-fi tagozat működött – vagy ahol kivételes példányszámban kelnek el modern mágikus realista művek. A mai közegben azonban a meghatározó írók még a nem fantasztikus kitalált történetek létjogosultságát is tagadják az irodalomban, így igencsak nehéz kitörni a karanténból. Különösen akkor nehéz, ha temérdek irodalmilag silány – és a fantasztikus elemeket csupán díszletként használó –, alkotás rontja tovább a zsáner hitelét. Különösen úgy nehéz, ha az alzsánerek művelői és befogadói is megvető – és sokszor érdek-vezérelt –, sznobizmussal tekintenek egymásra, megkérdőjelezik az érdeklődésükön kívül – és érdekeikkel ellentétes helyekre – eső alzsánerek irodalmi és intellektuális értékeit.

Hogy ez utóbbi megosztás mennyire mesterséges, jól mutatják a „Sci-fi Aranykora”-ként idézett harmincas-negyves évekbeli amerikai kiadói szokások: akkor még nem vált el egymástól a science fiction és a fantasy, bár a sci-fi sznobosodása J.W. Campbell szerkesztői tevékenységével megkezdődött. A Fantasztikum Kuczka Péternél sem szűkült le pusztán tudományos fantasztikus művészetre. Az általa szerkesztett könyvsorozatokban és magazinokban – amennyire az ideológiai korlátok megengedték – mindig helyet adott a képzelet más irányzatainak is.

A Fantasztikum irodalmi karanténje véleményünk szerint úgy szüntethető meg, ha minél sokszínűbbé válik, és ezáltal szélesebb olvasóközönséghez jut el.

A Terra Project és Antológia a kuczkai sokszínűség folytatását tartja egyik legfontosabb szerkesztő elvének. Elsősorban azért, hogy íróinknak a lehető legtágabb teret biztosítsuk képességeik kibontakozásához, másrészt azért, hogy minél többféle olvasói igényt elégítsünk ki, harmadrészt azért, hogy az utóbbi évtizedekben az irányzatok közé emelkedett falakat lebontsuk. Ha a zsánerek határai kitágulnak, összemosódnak – egymással és az irodalom főáramlataival –, megszűnnek a modern kori irodalomban húzott mesterséges elválasztó vonalak.

Hiszen a határok megszüntetése nemcsak szórványos esetekben, egy-egy zseniális mű (például az 1984, a Stalker, a Solaris) esetében történt meg, hanem a fantasztikum egy egész vonulatát, a mágikus realizmust ma már szépirodalomként fogadja el kritika és közönség.

Természetesen a sikeres áttörés legfőbb záloga a magas, kompromisszumok nélküli irodalmi minőség.

Fantasztikus!

Sokak – talán a Fantasztikum rajongótáborának többsége szerint – semmi szükség a fantasztikus zsáner, zsánerek pontos meghatározására, ennek ellenére időről-időre születnek ilyen meghatározások – melyek általában sehová sem vezetnek, sőt csak fokozzák a zsánert övező homályt és erősítik a mítoszt, hogy efféle meghatározás mindenestül lehetetlen.

A Terra Projectnél azonban úgy látjuk, hogy – legalábbis házi használatra – lehetséges és szükséges ilyen meghatározás.

A szükségességet egyrészről a hamis (Sience Faketion, Faketasy, lásd ott) sőt provokatívan zsánerellenes, fantasztikusnak tűnő művek (agresszív zsánerparódiák) megjelenése indokolja, melyek mindkét szerkesztő praxisában fel-felbukkannak, másrészről az alzsánerek (szerintünk örvendetes) fúziójának korszakában az a konzervatív (talán egyfajta sznobizmusnak is nevezhető) olvasói igény, mely az effajta orientációt igényli.

Az olvasó a lehetőség valóságosságáról jelen jegyzet megismerése után személyesen győződhet meg, esetleg még vitába is szállhat meghatározásaink és besorolásaink filozófiájával és logikájával. A marxizmus klasszikusai szerint vitában születik az igazság. Legalábbis fényesebbre polírozódik, amit annak hiszünk.

Bár nem áll szándékunkban saját meghatározásainkat bárkire ráerőltetni, efféle meghatározásokra égető szükség lenne a mindennapi életben is. A sci-fi elnevezés legalábbis végletesen korrumpálódni látszik egyrészt abban az értelemben, hogy a laikusok tájékozatlanságból, a rajongók pedig szeretetből minden, fantasztikus elemeket felvonultató alkotásra egyre-másra ráaggatják a címkét, másrészt abban az értelemben, hogy a média és a politika nem éppen felkészültségükről ismert szereplői az ellenfél légből kapott elképzeléseit szeretik e nagyvonalúan pejoratív jelzővé előléptetett rövidítéssel illetni.

Tucatjával ismertek különféle többé-kevésbé találó meghatározások, olykor egészen szellemes, olykor inkább nevetséges definíciók is, azonban használhatóságukat általában erősen lerontja inkább kirekesztő, mint integráló szándékuk, a meghatározáshoz használt jellemzők kiválasztásának eseti jellege és a definíció felépítésének iránya. A Terra meghatározásai más elvek szerint épülnek fel.

Első körben a fantasztikum egészét kívánjuk definiálni, mivel ezt sajnálatosan kevesen kísérelték meg – noha a kifejezés számos világnyelven (The Fantastic, Phantastik, Fantastique, Fantástico, Fantastyka, Фантастика) létezik, mutatván az integrálás igényét – majd a tágabb meghatározásból kiindulva definiáljuk az alzsánereket. Meghatározásunkban el kívánjuk kerülni a korábbi definíciók alapvető hibáit, tehát nem illékony tematika és/vagy nehezen meghatározható intellektuális funkció, hanem a fantasztikus elemek racionalizálásának mértéke és módja szerint soroljuk be az alzsánereket. Pete László bon mot-ja szerint ugyanis az ember nem racionális lény – csupán racionalizáló.

A FANTASZTIKUM a Terra Project felfogásában magában foglal minden olyan művészeti – irodalmi vagy képzőművészeti – alkotást, melynek a valóságon túlmutató elemek nélkülözhetetlen részei, azok nélkül nem értelmezhető.

A Terra Antológia jellegéből következően az irodalmi alkotásokra koncentrál, és a fantasztikus irodalmon belül, attól függően, hogy szöveg mi módon és mennyiben racionalizálja a realitáson túli elemeket, négy irányzatot különböztet meg: Tudományos Fantasztikus, Fantasy, Mágikus Realizmus és Természetfölötti alzsánereket. Ezek az alzsánerek természetesen nem átjárhatatlan kategóriák, hanem egymással nagyon is szoros kapcsolatban álló, kölcsönhatásra, fúzióra képes irányzatok. A Terra kifejezetten támogatja az ilyen fúziós kísérleteket.

Anélkül, hogy ez bármiféle minőségi értékítéletet hordozna, tekintsük elsőként az angolul sokféle névvel jelölt, de a magyar kifejezéssel pontosabban leírható Tudományos Fantasztikus alzsánert.

A TUDOMÁNYOS FANTASZTIKUS történet a reális világon kívül eső elemeket a természet- és társadalomtudományok módszereivel és logikájával, a reális világból, mint premisszából kiindulva teljes mértékben racionalizálja.

Nem szükségszerű a tudomány explicit jelenléte a történetben. Azonban ahhoz, hogy Tudományos Fantasztikumról beszéljünk, teljesülnie kell annak a szükséges és elégséges feltételnek, hogy az ábrázolt szituációk, világok a kortárs természet- és társadalomtudományos ismeretek alapján racionális módszerekkel levezethetők legyenek a reális világból.

Nem szükséges az sem, hogy ez a levezetés megjelenjen a történetben, azonban az ábrázolt világ “működése” mindenképpen feltételezi egy ilyen levezetés lehetőségét.

A Tudományos Fantasztikus irodalom témái Nemere István a ’80-as években felállított kategóriái szerint: a Tér, az Idő és az Értelem. Ezen főtémák játékai önmagukban és tetszőleges arányú kombinációjukban lefedik valamennyi már létező és születendő művet.
A Tér a Föld középpontjától és az óceáni mélységektől a világűrön keresztül más dimenziókig és univerzumokig terjed.
Az Idő felöleli az emberiség és a világegyetem múltját, jelenét és jövőjét.
Az Értelem lehet emberi vagy nem emberi – mesterséges és/vagy idegen.

Ha az Értelmet, mint témát tekintjük, fontos megjegyezni, hogy a Tudományos Fantasztikus mű természetesen magát a tudományt/technológiát, annak fejlődését, társadalmi hatásait is ábrázolhatja – a legjobb sci-fik témája valójában éppen ez. Felvonultathat valós, a történet keletkezésének idején elfogadott tudományos ismeretek alapján álló, spekulatív, a kortárs tudomány extrapolációjából származó, vagy kisebb-nagyobb, illetve teljes mértékben fiktív, a kortárs tudományos ismeretekkel alá nem támasztott, de szigorúan az elfogadott tudományos módszereket és logikát alkalmazó tudományt és technológiát. A. C. Clarke vagy Zsoldos Péter műveiben főként valós és spekulatív, Isaac Asimov és a Sztrugackij fivérek történeteiben elsősorban a spekulatív és fiktív tudományról olvashatunk. P. K. Dick, Ray Bradbury és Iain Banks regényeinek tudománya többnyire teljesen fiktív.

Bár a racionalizáló/ábrázolt tudomány és az ábrázolt témák szerint szokás az ún. hard, szoft, szocio, és egyéb SF megkülönböztetése, a Terra ezeket a megkülönböztetéseket nem ismeri el és minden olyan írást, mely a fentebb bemutatott kritériumoknak megfelel, Tudományos Fantasztikus műként fogad el.

Természetfölötti elemek, azaz a kortárs tudományos ismeretekkel megmagyarázhatatlan, esetleg azoknak ellentmondó erők, logika, lények és világok a nem Tudományos Fantasztikusként megjelölhető fantasztikus alkotásokban fedezhetők fel.
A természetfölötti erőkkel létrejött interakciókban a reális világ talán még sarkítottabban jellemezhető, a természetfölötti erőkkel és logikával szemben talán még jobban megvilágíthatók az emberi jellemek és motivációk, mint a valóság kiterjesztéseiben. Így a természetfölötti tágabb teret nyithat a történetmeséléshez, az alkotó tehetség fantáziájának kibontakozásához.
A fantasztikumban a természetfölötti jelenlétének arányától, eredetétől és racionalizálásuk mértékétől függően a Tudományos Fantasztikus mellett három további zsánert különböztetünk meg.

A TERMÉSZETFÖLÖTTI műben meghatározásunk szerint az ábrázolt világ reális, vagy a science fictionnél bemutatott módon a valóságból levezethető, a természetfölötti logika, erők és szereplők pedig ezen az ábrázolt világon kívül helyezkednek el, kívülről hatnak. A történet valóságon kívül eső elemeit a természetfölötti erők és a logika teljesen racionalizálják.

A reális világ szereplői számára a mágia – a természetfölötti erők befolyásolásának képessége – általában nem hozzáférhető vagy passzív, többnyire ismeretlen törvényszerűségek szerint működik. A mágia valódi, tudatos használói a történetben sok esetben szó szerint „megidézett” természetfölötti lények. A reális szereplőknek általában kevés a befolyásuk a természetfölötti erőkre, illetve ellenkező esetben maguk is a „másik” világhoz tartozónak bizonyulnak.

A Természetfölötti témáit átfedéseik miatt igen nehéz tisztán kategorizálni, néhány főbb vonulata azonban meghatározható.
A természetfölötti horrortörténetek talán a meghatározásunknak megfelelő legtisztább természetfölötti írások. Újabb keletű, de napjainkban igen sikeres vonulat az urban fantasynak az az ága, melyben a menny és pokol örök harcának színtere az emberi világba helyeződik át. Egy harmadik nagy témakör a transzformációs történeteké, melyekben valós hősök válnak természetfeletti lényekké, vagy küzdenek ilyen transzformált lényekkel.
Természetesen a fentieken kívül számtalan kategorizálhatatlan téma létezik és létezhet.
A Terra – azzal a feltétellel, hogy a történet saját logikájának engedelmeskedik –, e kategorizálhatatlan témákat még szívesebben fogadja.

A MÁGIKUS REALIZMUS világa reális, vagy a science fictionnél bemutatott módon a valóságból levezethető, azonban ezt a reális világot tökéletesen átszövik a realitáson kívül eső elemek. A természetfölötti logika, erők és szereplők a reális világ részei, alkotói és mozgatói, számos esetben a történet főszereplői. Olyannyira, hogy ezekben a történetekben a racionalizálás teljesen elmarad, a természetfölötti szerves, magyarázatot nem igénylő, magától értetődő része a világnak, a történéseknek.

Ellentmondásnak tűnik a Mágikus Realimusnak az a jellemzője, hogy – a Természetfölöttihez hasonlóan – az irreális elemeken túl az ábrázolt világ a „normál” természeti törvényeket követi, színre lépésük után sokszor még a természetfölötti eredetű elemek is azoknak engedelmeskednek (Lásd Neil Gaiman Amerikai istenek).

A Mágikus Realizmus meglepő módon nem jelent okvetlenül mágiát, sőt az idesorolt művek jelentős részében semmiféle mágiát sem találunk. Saramago Vakságában például az emberek egyszerűen elveszítik, majd visszanyerik látásukat. A történetet mégis azért soroljuk a Mágikus Realizmushoz, mert hiányzik belőle a látás változásának racionalizálása, az egyfajta természetfölötti történésként következik be.

A Mágikus Realizmus témái nehezen kategorizálhatók, mivel ha természetfölötti elemeket figyelmen kívül hagyjuk, a Mágikus Realizmus a reális világ eseményeit meséli el, a természetfölötti történések „csupán” peremfeltételekkel szolgálnak ezekhez.

A szerkesztő időközben hozzájutott a témáról ezidáig az egyetlen magyar tanulmánykötethez, Bényei Tamás Apokrif iratok című kötetéhez, mely alapján egy kissé elmélyültebb, más szempontok szerinti értelmezés olvasható itt.

A FANTASY történetben az ábrázolt világ önmagában természetfölötti és általában egészében a realitáson kívül esik – bár a realitás és a fantasy-világ között létezhetnek átfedések és átjárók. A két világ együttes „működése” csakis az átfedésekben és átjárókban lehetséges, ahol is inkább a természetfölötti elemek dominálnak, hiszen létezésük alapfeltétele a realitáson kívüliség. A meghatározás szempontjából a legfontosabb: saját – természetfölötti – szabályai szerint ez a fantasy-világ teljes egészében racionalizálja önmagát.

A varázslat, a mágia kötelező eleme a Fantasynak, azonban a történetben felbukkanó természetfölötti lények, erők az adott világ szabályainak (mágia) ugyanolyan szigorú engedelmességgel tartoznak, mint a reális világ lényei és erői saját természeti törvényeinknek.
Jellemző, szinte általános érvényű szabály, hogy a Fantasy lényei között – legyen bár a világ a valóságtól a legteljesebb mértékben elrugaszkodott – mindig találunk emberi lényt, lényeket. A jól ismert, legalábbis ismerni vélt humán pszichével, még akkor is, ha az emberi szereplő mellesleg mágikus hatalommal is bír.

A Fantasy mágiája megítélésünk szerint egyfajta tudomány. A. C. Clarke híres bon mot-ja szerint „Bármely elegendően fejlett technológia megkülönböztethetetlen a mágiától.” Véleményünk szerint a mondás fordítva még fokozottabban igaz: „Bármely kellően fejlett mágia megkülönbözhetetlen a tudománytól.” Ha a mágia bizonyos, a saját szabályrendszeren belül konzekvensen felismerhető és leírható képességek és/vagy megtanulható fogások által reprodukálhatóan alkalmazható, gondolatilag nem különbözik a tudományos módszerektől. Mindössze a premisszák mások – a fantasy terét tehát tekinthetjük úgy is, mint egy a miénktől kisebb-nagyobb mértékben eltérő fizikai állandók szerint berendezett világegyetemet.

A Fantasy témái többféleképpen kategorizálhatók. Az alzsáner őshazájában, angolszász nyelvterülten ezeknek a kategóriáknak már-már barokkos túlburjánzása tapasztalható – az ennek megfelelő elkerülhetetlen átfedésekkel és az egyértelműség hiányával. Úgy hisszük, más peremfeltételekkel a nemerei felosztás itt is alkalmazható: a Tér, az Idő és az Értelem, mint főtémák önmagukban és tetszőleges arányú kombinációjukban lefedik valamennyi már létező és születendő művet.
A Tér meghatározásunk szerint tehát a fantasy-világ, mely létező földi helyek, városok és vidékek természetfölötti rétegeitől más dimenziókban és univerzumokban található helyszínekig terjed, lehetséges átjárókkal és átfedésekkel a reális világgal. A könnyebb értehetőség kedvéért így sorolható be az ún. Kortárs Fantasy egy része (Urban Fantasy, Elfpunk), a Történelmi Fantasy (Mitologikus fantasy, a Történelem Előtti és Történelem Utáni Fantasy), a Bolygóközi Fantasy, etc.
Az Idő a fantasy-világ saját ideje, mely azonban párhuzamosan folyhat a reális világ múltjával, jelenével és jövőjével. Ide sorolhatjuk például a Történelmi Fantasy-t valamennyi alzsánerével.
Az Értelem lehet emberi vagy nem emberi, természetfölötti. Eszerint tudjuk megkülönböztetni a Hősi Fantasyt a Társadalmi Fantasytől és a Dark Fantasytól.

Fejletlen jellem

A jellem fejlődése, mint ideologikus mítosz és meghackelt valóság

A tehenek általában ritkán jó szagúak, ez alól a szent tehenek sem kivételek, sőt a szentek szentje, műítészek kedvence, a jellemfejlődés az igazán penetráns valami. Egy kicsit szeretnénk csökkenteni ezt a bűzt, és érthetővé tenni, hogy mit várunk e téren itt a Terrán.

Abban már megegyeztünk, hogy jellemet ábrázolni muszáj – ha lehet. Az viszont legalább ennyire lényeges, hogy a jellemnek mijét ábrázolja az író. A kritikusok – és szerkesztők –, egy részének van egy káros rögeszméje: a jellem fejlődésének ábrázolását követelik a műtől.

Már a szóhasználaton is látszik a jelenség erősen ideologikus volta: a fejlődés szó ab ovo pozitív kicsengésű, tehát a jellem fejlődése feltehetően pozitív változás. Azok tehát, akik a jellemfejlődést követelik, pozitív változást követelnek. Mivel a pozitív meghatározása erősen társadalom – ideológia – függő, így a jellemfejlődés is csak adott ideologikus keretek között értelmezhető. Megkövetelése így irodalmi szempontból anélkül megkérdőjelezhető, hogy az emberi jellem kialakulásáról, változásairól egyetlen szót is ejtenénk.

Magyarországon ez a követelmény valószínűleg a bolsevik ideológia/esztétika maradéka, bár természetesen ez a tévképzet jó száz évvel a bolsevik ideológia előtt felbukkan, a francia felvilágosodás hozta magával, de visszaugorhatunk éppen a keresztény mítoszokig is: a megtérés egyfajta jellemfejlődés – az egyház szempontjából legalábbis, Saulus-Paulus átváltozása követendő példa a keresztény ember számára. Az ok mindhárom esetben az az ambíció, hogy a nép szellemét és jellemét fejlesszék – természetesen a kívánt irányba: kereszténység felvétele, a szabaccságegyellőségtessvériség, vagy a proletárdiktatúra elfogadásának irányába. Azt pedig mindhárom derék társaság jól tudta, hogy erre legalkalmasabb a művészeti alkotás. Jól beleverték hát a buksi kobakokba, hogy csak az az érdemes szereplő, aki valamely ideológiai megfontolások alapján pozitívnak ítélt jellemvonásokkal rendelkezik. Ez természetesen lehet sajátja, de didaktikai szempontból nyilvánvalóan sokkal jobb, ha valamely alacsonyabb rendűnek ítélt platformról (pogány, dekadens arisztokrata, a gyáros vagy terményrejtegető kulák semmirekellő fia) kiindulva teszi magáévá a kívánt vonásokat (akaratlanul, vagy akarattal, de valamiféle megvilágosodás-féleség irodalmi szempontból sohasem árt), mert így remek példát szolgáltat az istenadta nép még nem egészen az ideológia mentén rendeződött egyedei számára. Érdekes egybeesés, hogy az ókori irodalom általában inkább a jellem szilárdságát, mint változékonyságát követelte meg – lásd római jellem.

A jellemfejlődés első csapdája tehát rögtön elő is állt: mi a fejlődés? III. Richárd tudatosan megváltoztatja a jellemét – gazember lesz. Ezt bizonyos dekadens/destruktív irányzatokon kívül senki sem könyveli el fejlődésnek – viszont művészileg igencsak érdekes és gyümölcsöző lehetőség. Talán helyesebb lenne általában jellemváltozásról beszélni.

Talán.

De létezik-e valójában a jellem változása? Ha igen, milyen mélységben? Valójában követhető-e úgy, ahogyan egy egyszerű kémiai reakció követhető?

Az emberi jellem valójában csak a felnőttkorig változik – ha változik. Bizony előfordul sajnos, hogy egy gyereket olyan csapások érnek, amelyek jellemét szinte megingathatatlan börtönbe zárják, esetleg még a serdülőkor előtt. A serdülőkor hozza nyilvánvalóan a legnagyobb változásokat: az agy újrahuzalozódik [1], a hormonális folyamatok addig soha nem tapasztalt emocionális, és/vagy gondolkodásbeli változásokat okoznak. A hirtelen nagykorúvá lett fiatal felnőtt pedig addig nagyjából ismeretlen kihívásokkal szembesül. Huszonöt éves kor után a jellem becsontosodik (Legalábbis az alaptulajdonságok. Kisebb tulajdonságok jönnek-mennek, de a jellem váza, alapelvei legalább olyan szilárdak, mint maga a csontváz.), nagyon nagy megrázkódtatások, revelációk szükségesek ahhoz, hogy megváltozzék, és a változás a legtöbb esetben csak átmeneti.

Nem találkoztam még emberrel, aki napról napra lenne egy kicsit jobb vagy rosszabb. Akinél tapasztaltam bármiféle jellemváltozást, annál – még a halmozódó befolyások hatására bekövetkező változás is – többnyire ugrásszerűen jelentkezett. Nem hiszem, hogy meg lehetne különböztetni az állomásokat, ahol egy kicsit ilyen vagy olyan irányba fordul az illető jelleme. Durva példa: bár számtalan jel előz meg egy válást, legtöbbször nem tudható, hogy mi volt az az utolsó csepp, mely az egyik fél jellemét olyan irányba változtatta, mely többé már nem kompatibilis a másik felével – vagy éppenséggel csak az az utolsó csepp látható, amely miatt felborult az egész. A folyamat maga viszont követhetetlen. Ami van, az a kicsordult pohár – a felbomlott kapcsolat.

Ez tükröződik az irodalmi művek azon tömkelegében, melyekben nem változik egy fikarcnyit sem a szereplők jelleme: sokszor ez a szilárdság a jellemük alapja, mint ahogy mások jellemének alapja a változékonyság. Fejlődés azonban ez utóbbi esetben sem érhető tetten. Hemingway kisregénye értéktelen lenne, mert az öreg halász jelleme nem fejlődik? Shakespeare drámája rossz, mert Hamlet végig ugyanaz a makacs bosszúálló gépezet? Vagy mi a helyzet Kakukk Marcival?

Papíron, gondolatkísérletek erejéig (különösen valamiféle ideológiai elhatározottsággal) természetesen lehet, talán még izgalmas és érdemes is a jellem változását, horribile dictu fejlődését ábrázolni. Még azt is megkockáztatom, hogy aki gyermekszereplőkről ír, és azok változása/fejlődése nem jelenik meg a művében, az komoly hibát követ el. A gyermeki lélek fejlődése/változása kiváló ábrázolásának példája a zsánerben O.S. Card Végjáték című regénye és párja az Ender Árnyéka.

Egy gondolatkísérlet erejéig engedjük meg, hogy jellemváltozás általános emberi tulajdonság, így irodalmilag ábrázolandó legyen!

A változás követhetőségét, ábrázolhatóságát/ábrázolandóságát erősen meghatározza a mű formája, terjedelme. Egy féloldalas novella, hacsak nem éppen a jellemváltozásról szól (nemigen találni ilyet), nehezen engedi meg a változás követését. Nem lehetetlen elképzelni azt sem, hogy egy hosszabb mű éppen addig a pillanatig tart, amikor a változás lezajlik, de magát a változást már nem látjuk.

Így semmiképpen sem szabad a jellemváltozást általános követelményként az írók elé állítani, különösen nem szabad arra általános érvényű (vulgárpszichológiai alapokon nyugvó) recepteket adni – és azok teljesítését számon kérni, mivel ez:
  • illetéktelen és mély beavatkozás az írói szuverenitásba. Az emberi elme változatossága, a jellemet formáló szituációk száma szinte végtelen. Ha valaki valószínűtlen jellemeket ábrázol, hadd tegye! Csak csinálja jól! Ha nem akar valaki jellemfejlődést ábrázolni, bizonyos kötelező érvényű témákon túl (lásd feljebb), hadd ne ábrázoljon!
  • ez a követelés sok esetben nem egyéb, mint ideologikus elvárások ráerőltetése az irodalomra.
  • az efféle követelmény lehet az ideologikus diktátumnál is rosszabb: divatáramlatoknak az irodalomra erőltetése.
  • sokszor nem egyéb, mint az ítész saját sekélyességének, szűklátókörűségének, negatív előítéleteinek kivetülése, mindig kéznél lévő bunkósbotja a lusta kritikusnak.

Az ilyen igények kielégítésére létezik egy külön műfaj, úgy hívják: fejlődésregény.

Most talán azon gondolkodsz: „Mit is akarnak ezek?”

Nos, azt akarjuk, hogy ábrázold a jellemet, úgy, ahogyan ezt a kapcsolódó írásban olvashattad. Helyezd a legszélsőségesebb események viharába, vagy pihentesd a leghétköznapibb körülmények között, és írd le a reakcióit! Ha bekövetkezik a változás, akkor írd le azt is! De sohase változtass egy jellemen csak azért, mert kötelező, és azért sem, mert akkor egy csavarral megoldást találsz a történet csapdájára! Ha változás történik, az művészileg hiteles legyen, ne könyvtár- vagy laborszagú mesterséges valami.

Jegyzet:

(1) Nature 442, 865 - 867 (23 Aug 2006) News Feature

Jellemesség

Jellemábrázolás

A jellemábrázolás a műítészek szent tehene, ennek megfelelően jótékony vagy rosszindulatú homály (sokszor bűz) lengi körül. Egy kicsit szeretnénk oszlatni ezen a homályon, legalább azt világossá tenni, hogy mit várunk, mire törekszünk itt, a Terrán.

A jellem ábrázolása az epika megszületése óta kulcskérdés. Az Iliász és az Odüsszeia hajtóerejét és sarokpontjait nem a lüke istenek ármánykodása, hanem Akhilleusz, Agamemnón, Paris, Hektór és persze mindenki kedvence, Odüsszeusz jelleme adják.

Mint a mű gondolatiságának fontos eleme, a stílussal szinte egyenrangú minőségi meghatározó. Különösen fontos lehet a modern irodalomban, ahol a szerzők egyáltalán nem akarnak történetet mondani (nesze neked, epika!), vagy egészen lapos sztorikat kerekítenek esszéik köré, esetleg még a helyszín/atmoszféra is elhanyagolt: a jellemábrázolás első számú meghatározójává válhat a szerző írásművészetének. (Természetesen a kísérleti darabokból, ahol csak a puszta stílus a művészeti/gondolati eszköz, a jellemábrázolás is sokszor hiányzik, de azt inkább hagyjuk. Megvan a maga bája és élvezeti értéke, de sokakat inkább zavar az efféle „epika”. És biztosan megsérti Vonnegut valamennyi törvényét.)

A kritikusok tehát joggal várhatják el a műtől a jellemábrázolás minőségét. (A kísérleti, modern művektől, ahol ez szándékosan hiányzik, persze csacskaság számon kérni, de rongálási célból bizony előfordul, előfordul.) A kérdés csak az, hogy a kritika valójában a jellemábrázolásnak vagy az ábrázolt jellemeknek a hitelességét vizsgálja?

Mert, míg az előbbi mérhető, számon kérhető, számon kérendő minőségi követelmény, az utóbbi az író és az ítéletalkotó alapvető emberi különbségei (genetika, kulturális beágyazódás, élettapasztalat) miatt nagy félreértésekre, hamis elvárásokra és ítéletekre adhat alkalmat.

Különböző életutat bejárt emberek számára bizonyos jellemek vakfoltba esnek, nem létezők, ezért valóságosságuk – hitelességük – kérdőjeleződik meg azok számára, akik nem találkoztak ilyenekkel. Sokak számára az is nehezen elképzelhető, hogy valakinek a jellemtelenség a jelleme, nem a szó pejoratív értelmében, nem úgy, hogy negatív jellemvonások uralják személyiségét, hanem úgy, hogy nincs neki olyasféle tulajdonsághalmaza, amelyet szokásosan jellemnek nevezünk. Vagy azért, mert ezek a tulajdonságok olyan gyengék, hogy az illető cselekedeteiben nem ismerhető fel mintázatuk, vagy azért, mert szituációról szituációra változnak, így válnak felismerhetetlenné.
Nem lehet tagadni, hogy egy efféle halvány vagy kaméleonjellemek ábrázolása irodalmilag izgalmas lehet.

A jó kritika – és szerkesztő – tehát nem azt vizsgálja és kéri számon, hogy mennyire hiteles az adott jellem, hanem, hogy ábrázolása mennyire sikeres művészileg. A mű maga nem lehet jellemtelen, még ha a figura az is, akár mint negatív jellem, akár a fentebb vázolt értelemben: a jellemeket kötelező ábrázolni, ha a forma teret ad hozzá (Léteznek kifejezésformák, melyekben egyszerűen nincs helye a jellemábrázolásnak, az nem is kérhető rajtuk számon. A fantasztikus irodalomban, elsősorban a Tudományos Fantasztikumban gyakori ún. ötletnovellában, melynek terjedelme sokszor néhány bekezdés, nemcsak hogy terjedelmi okból nem fér bele részletes jellemzés, hanem sokszor még szereplők sincsenek, amelyeket jellemezni kellene. Hogy ez mitől epika? Az ötletnovella mögöttes tartalma teszi azzá: a hiányzó rész, melyet nem írtak meg.)– méghozzá művészien hitelesen.

Papír- vagy bádogkarakterek szövegbe tömködése a Terránál sem ér!

Ha olyan ábrázolt jellembe ütközünk, mely kívül esik a szerkesztők élettapasztalatán, nyugodtan kíséreld csak meg megvédeni őkelmét! Ha meg tudod védeni a figurád jellemét, és főleg, ha művészileg hitelesen ábrázolod azt – nem fogjuk lehentelni szegényt. Ha azonban magad sem tudod megvédeni, hosszas magyarázkodás révén sem, akkor nincs kegyelem.

Korszerű jellem

Ilyen jellemektől óvjon az ég, nem is magával a jellemmel, csupán az ábrázolásának korszerűségével kívánunk itt egészen röviden foglakozni.

Ragadd meg a figurát és – ahogy Vonnegut tanácsolja hatodik pontjában –, légy szadista, tedd ki a legszélsőségesebb hatásoknak, és írd le a reakcióit! Írd le, hogy mit mond, de legfőképpen, hogy mit és hogyan cselekszik. A mai olvasó már nem elégszik meg azzal, hogy a narrátor elmondja, hogy milyen fasza gyerek is Z., és milyen trágyadomb Y. Kapaszkodj meg, a mai olvasó már akkor is gyanakszik, ha a történet egy másik szereplője beszél Z.-ről vagy Y.-ról!
Azt is megteheted, hogy saját leghétköznapibb történései közepette ismerteted meg az olvasóval a hősöd reakcióit. Ez is sokat elárul. Bizonyos hőstípust halálra idegesít a hétköznapiság… Bizonyos hőstípus hétköznapi náci… A másik látens sorozatgyilkos…

Oly sok a lehetőség – egy a fontos: a jellemábrázolás lehetőleg ne passzív, hanem cselekvő legyen.

Beszédzavarok

Képzeljük csak el, hogy is hangzott volna, ha annak idején Both Béla lenyűgöző hangja helyett Bitskey Tibor kezdi így:

"Tizenhét óra öt perc. Megitattam a macskát benzinnel. Ment öt lépést, és összeesett.
– Kifogyott a benzin – gondoltam."

Vagy még rosszabbul:

"Tizenhét óra öt perc. Megitatom a macskát benzinnel. Megy öt lépést, és összeesik.
– Kifogyott a benzin – gondolom."

Esetleg Both Béla ráspolyozná ekképpen:

"Tizenhét óra öt perc. Stirlitz megitatja a macskát benzinnel, az megy öt lépést, és összeesik.
– Kifogyott a benzin – gondolja Stirlitz."

De semmiképpen sem úgy, ahogy a történet, a szöveg, az egész megkívánta:

"Tizenhét óra öt perc. Stirlitz megitatta a macskát benzinnel, az ment öt lépést, és összeesett.
– Kifogyott a benzin – gondolta Stirlitz."

Persze, az egészen fiatalok kedvéért be kell vallani, hogy sem így, sem úgy, de még amúgy és emígy sem hangzott ez a jelenet, hiszen Both Béla jellegzetes hangjával egy, a maga idejében és talán most is népszerű, egészen komoly és jól sikerült második világháborús szovjet kém-tévéfilmsorozatnak, A tavasz tizenhét pillanatának epizódjai kezdődtek.

A fenti három variáció mindössze azt mutatja meg, hogy mennyire fontos a történetben a helyes nézőpont megválasztása és fegyelmezett használata. A narráció kiválasztása bizonyos szinten ugyanis még a formai megvalósítást is meghatározza – vagy fordítva, bizonyos forma és/vagy tartalom ordít a saját narrációjáért.

Mint szinte mindennek a világon, a narrációnak is van szócikke a Wikipédián, ráadásul magyarul is! Tessék megnézni! Lusták vagyunk azt begépelni, amit mások már leírtak.

Megnézted?

Na, most már biztosan meg is tudsz írni egy hibátlan nagyregényt!

Nem sikerült? Hát, „az élet nem habostorta”, hogy Both Béla másik felejthetetlen filmjénél maradjunk, de főként nem egyszerű és mindenképpen fokozódik (Nemcsak a nemzetközi helyzet, de nem ám!). A narrátor nézőpontja, azaz az elbeszélő személye mellett a történetnek ugyanis ideje is van, amely aztán egészen meg tudja kavarni a dolgokat. A különböző idők és nézőpontok számos csapdát rejtegetnek, melyekre rendben kitérünk.

Szerencsére nem kell személyek és idők valamennyi lehetséges kombinációját áttekinteni, mert az angol igeidőkhöz hasonlóan jó részük nincs gyakorlati használatban: a második személyű és valamennyi többes számú nézőponttal egyelőre felesleges foglakozni. Marad az egyes szám első és harmadik személyű múlt és jelen idejű elbeszélés, mert – noha a fantasztikumhoz a jövő idő illene leginkább logikailag –, de igen kevesen vállalkoznak/vetemednek ilyesmire. Csúnyábban tehát: maradt az E1J, E1M, E3J és az E3M.

E3M-E3J

Előnyök, hátrányok

Az egyes szám harmadik személyű narráció bármely időben a legkönnyebben használható nézőpont, bármennyire is éppen az ellenkezőjének hiszed. Az elbeszélőt itt ugyanis csak önmaga korlátozhatja. Saját döntése, hogy narrátorként mekkora tudással rendelkezik, rendelkezhet a történetről, a szereplőkről, az összefüggésekről, amely döntés (tudás) azon keresztül tükröződik, hogy mennyi információt oszt meg az olvasóval (lásd a narrátor mindenhatóságának fokozatai a Wiki szócikkben).

Ezzel a narrációval viszont az jár, hogy kifejezésmódja és nyelve hűvös, távolságtartó. Irodalmi. Ebben a narrációban az élőbeszéd ábrázolásán kívül bizony általában hiba a legenyhébb szleng is: az amely helyett ami, a néhány helyett pár, a valóban helyett tényleg használata. Mert ez az ÍRÓ, az irodalmi MŰ hangja. Mely hangnak, kifejezésmódnak évszázados hagyományai, kötelező gyakorlatai vannak.

Ezekért a kötelező gyakorlatokért kárpótolja viszont az arra hajlamos szerzőt, hogy ebben az elbeszélésmódban találja a legtágabb teret leírásokhoz, magyarázatokhoz, fejtegetésekhez horribile dictu a fogalmazáshoz, írói bravúrhoz, nyelvi leleményekhez. E3-ban mindezek természetesek, nem kell különösebb ügyeskedés, hogy az olvasó a történet szerves részének fogja fel őket. Filozofikus írásokhoz, nagy formátumú világok bemutatásához ez a legalkalmasabb elbeszélő mód.

Talán a legnagyobb hátránya a harmadik személyű, különösen a múlt idejű narrációnak éppen a hűvösség, a távolságtartás. Érzelmi kifejezőereje – az olvasóra gyakorolt hatása –, sokkal kisebb, mint az első személyű elbeszélésnek. E3-ban, még E3J-ben is sokkal nehezebb a cselekménnyel elsodortatni az olvasót vagy a szereplők személyiségébe helyezni. Hogy meg lehet csinálni, arra A Gyűrűk ura vagy éppen A Tavasz tizenhét pillanata kiváló példa.

Valószínűleg a hatás fokozásának szándéka vezethet – tudat alatt – a narráció fegyelmének lazulásához. Szerencsére ha az író E3-ban rúgja fel saját szabályait, az többnyire még saját maga számára is nyilvánvaló logikai vagy stílustörésként jelentkezik (Mely természetesen nem jelenti azt, hogy a felismert hibát az író képes önmaga kijavítani.)

Csapdák, hibák, gyengeségek:

Emberek vagyunk. Ez jó kiindulási alap. Legalábbis gyengeségeink takargatására. De ahhoz is, hogy felismerjük gyengeségeinket, sőt tegyünk ellenük – ilyesmire csak az ember képes, még akkor is, ha nagyképű, világesze, önjelölt irodalmi Nobel díjas magyar sci-fi író.

Fegyelmezetlenség.

Az E3 szabadsága, miután az író meghozta azt a bizonyos döntést, kötelező irányokat szab az írásnak, bizonyos fegyelmet kíván, mely fegyelem – főként kezdő szerzőknél –, nem mindig inherens tulajdonsága az írónak. Ennek a fegyelmezetlenségnek az egyik megnyilvánulása a narrátor vagy a szereplők hatókörének megváltozása, keveredése: a szereplők többet tudnak a lehetségesnél vagy maga a narrátor tudása nő meg varázslatosan, stb. A felesleges tudás mindig veszéllyel jár. Esetünkben azzal, hogy a szöveg, a cselekmény, a jellemek részévé válik, és attól kezdve igen nehéz, sok töprengéssel és írásmunkával jár kijavítani. Légy tehát fegyelmezett!

A másik fajta fegyelmezetlenség, mely főleg kezdőknél gyakori, a narráció idejének csúszkálása: a felgyorsuló események a múlt idejű hűvös elbeszélést jelen idejű sodrásba viszik át. Ez szerencsére a könnyen javítható hibák közé tartozik, nem igényel sok észmunkát a kijavítása, csupán újragépelést. Akár stílusértéke és kifejezés fokozó ereje is lehet, ha óvatosan bánik vele az ember és nem véletlen szülte esetlegességként jelenik meg, de általában kerülendő, mert ha már lendületbe jövünk, könnyen eljuthatunk súlyosabb stílustöréshez is.

Stílustörés

E3-ban stílustörésként értelmezhető leggyakoribb baleset, amikor az írói fegyelmezetlenség a narráció stílusának elcsúszásában nyilvánul meg: megtartja ugyan E3 jellegét, de az irodalmi kifejezésmód helyett valamely szereplőre jellemző beszédmódot (jellemző kifejezéseket, szlenget) vesz fel indokolatlanul.
Képzeld csak el!

"Tizenhét óra öt perc. Stirlitz megitatta a macskát benzinnel, az ötöt csosszant, és dobott egy hátast.
– Kifogyott az a kurva benzin – gondolta Stirlitz."

Grrr!

E1M-E1J

Előnyök, hátrányok

Az egyes szám első személyű narráció bármely időben a legnehezebben használható, legnagyobb fegyelmet kívánó nézőpont, paradox módon mégis a kezdő írók kedvence. Ennek számos oka lehet, ezekből kettő fölötte valószínű. Egyrészt, még a laikus is érzi az E1 kifejezőerejét: ez a narráció a lehető legszenvedélyesebb, érzelmileg a legközelebb viszi az olvasót a szöveghez. Másrészt a kezdő író valószínűleg egyszerűbbnek érzi, ha a dolgokat a saját szemszögéből meséli el, érzelmileg önmaga is könnyebben a történetbe helyezkedik, ha azt úgy mondja el, mintha vele történt volna meg.

E1-ben azonban az elbeszélőt számos, nem minden esetben nyilvánvaló logikai megfontolás korlátozza.
A legszigorúbb ezek közül az elbeszélő történetben elfoglalt helyéből származó információs korlát. Az elbeszélő, a történet alanya a legritkább esetben egyezik meg azzal a személlyel, aki a történet szálait mozgatja, a konfliktusok forrásait felfakasztja, hiszen ha az elbeszélő mindent tud, a befogadó számára elmarad a feszültség, az érdekesség – vagy az író titkolózik olvasója előtt, ezt viszont az olvasók nem fogadják általános tetszéssel. Többnyire tehát az elbeszélő az olvasóval együtt ismeri meg a történetet, fedi fel saját világát. Ebből a korlátozott információáramlásból sajnos komoly zavarok származhatnak, ha az író nem elég fegyelmezett. Az információs korlát szigorúságát fokozza E1M-ben az emberi emlékezet megbízhatósága és tárolókapacitása. Nehéz elképzelni, hogy a megjelenő párbeszédek szó szerint úgy hangoztak el, ahogyan azt elbeszélő elmondja, az tárgyi környezet leírása olyan pontos lehet, akár néhány hónap (nap, óra) távlatából is, amilyen pontosan az elbeszélő leírja.

Az információs korlátból következik a magyarázatok korlátja, mely azonban nem egyformán szigorú az E1 két idejében. Ez a korlát a jelen idejű elbeszélés esetében jóval szigorúbb, és leküzdése következetes író számára igen nehéz feladat. Épelméjű, három évesnél idősebb ember nem magyaráz el magának magától értetődő dolgokat, különösen akkor, ha azok éppen megtörténnek vele: az időben párhuzamos gondolkodás többnyire csupán a történésekre adott reakció lehet. A történet megtorpanása árán beiktatott hosszadalmas megfontolások, vívódások éppen azt az erőt szívják el, melyet az E1J jelent. A múlt idejű elbeszélésnek ilyen korlátai nincsenek, az elbeszélő bármikor megtorpanhat, és magyarázkodhat – a formai konvenciókon belül.

Sajnos speciálisan az E1M-re ilyen korlát is létezik. Meg kell (illik) ugyanis indokolni, hogy az elbeszélő miért beszél el. Ugyanez az igény hozza magával a közönség explicit vagy implicit megjelölésének szükségességét is, a közönség megjelölése pedig szinte automatikusan kijelöli az elbeszélés formáját. A leglazábbtól a legszigorúbb formai korlátokig lehet élőbeszéd, írásos feljegyzés, hivatalos írásos beszámoló, publicisztikai beszámoló, személyes vagy hivatalos napló. A legtöbb író ezeket a meghatározó lépéseket elhagyja, az igazán nagyok azonban gondosan ügyelnek arra, hogy az E1M ne lógjon a levegőben. A Sztrugackij fivérek a Fiú a pokolból kisregényükben ezt egyetlen szóval megoldották, a „fiúk” szóval jelezve a közönséget (bajtársak) és az elbeszélés formáját (élőbeszéd). A Viking visszatérben és a Távoli tűzben Zsoldos Péter is csupán néhány mondattal helyére tette a narrációt, legújabb példaként Dean Koontz Odd regényeiben (magyarul a rettenetes Halottlátó címen) a forma és közönség indoka ugyanaz: szépirodalmi mű kéziratát olvassuk.

A következő logikai korlát a nyelvé, mely a magyarázat korlátainak különbözősége miatt ugyancsak nem egyformán szigorú a két elbeszélő időben. Az E1J nyelvi korlátja lazábbnak tűnik, de csak első gondolatra az. Valójában igen nehéz nyelvi „stílusban maradni”, mely bizony csak indokolt esetben lehet irodalmi, hiszen ez a nyelv a FŐSZEREPLŐ saját hangja. Mely hangnak, kifejezésmódnak konzekvensen és kötelezően tükrözni kell a főszereplő jellemét, műveltségét, társadalmi státuszát, múltját, érzelmeit, etc. – mely valószínűleg csak részben áll átfedésben a szerző jellemével, műveltségével, társadalmi státuszával, múltjával, érzelmeivel, satöbbijével. Ezért a szigorúan kötelező kifejezésmódért kárpótolja viszont az arra hajlamos szerzőt, hogy ebben az elbeszélésmódban találja a legtágabb teret a beszélt nyelv leleményeinek kamatoztatásához, saját nyelvi kifejezőkészségének, sokszínűségének felvillantásához. E3J-ben a szleng, az élőbeszéd fordulatai természetesek, az olvasó a történet szerves részének fogja fel őket.

Bármilyen különös, a szigorúbb formákhoz kötődő E1M nagyobb nyelvi szabadságot ad, hiszen a forma és a közönség, így a nyelvi szint megválasztása az író szíve joga.

Filozofikus írásokhoz, nagy formátumú világok bemutatásához az E1J a legkevésbé alkalmas elbeszélő mód, az E1M jóval tágabb teret ad. Akciójelenetekhez, gyors történésekhez, érzelmi állapotok elíráshoz a fegyelmezetten kivitelezett E1J-nél nincs hatásosabb eszköz.

Valószínűleg az E1 eleve felfokozott kifejezésmódja vezet oly könnyen a narráció fegyelmének lazulásához ebben az elbeszélésmódban. Ha azonban az író E1-ban rúgja fel a külső szabályokat, ritkán érzékeli azt nyilvánvaló logikai vagy stílustörésként, így természetesen ritkán képes önmaga kijavítani a hibát.

Csapdák, hibák, gyengeségek

Emberek vagyunk. Ez jó kiindulási alap E1-ben is. Azonban éppen a nagyképű, világesze, önjelölt irodalmi Nobel díjas magyar sci-fi író az, aki többnyire ezt az elbeszélésmódot választja – tehát kevéssé hajlamos fel- és elismerni saját gyengeségeit.

Fegyelmezetlenség

Mivel az elbeszélésmódnak több korlátja van, így a fegyelem annál többféle fellazulását tapasztalhatjuk E1-ben.

Az információs korlát fellazulása, ha az elbeszélő hirtelen többet tud a lehetségesnél. A felesleges tudás ugyanazzal a veszéllyel jár, mint E3-ban: a szöveg, a cselekmény, a jellemek részévé válik, és attól kezdve igen nehéz, sok töprengéssel és írásmunkával jár kijavítani. Ráadásul patikamérlegen kimérendő, hogy a törékeny emberi emlékezet milyen pontos információátvitelt enged meg elméletileg. (Megjegyzendő, hogy a hallgatólagos irodalmi konvenció szerint tetszőlegeset, azonban a Terra szerkesztőinek legalább egyike ezzel nem szükségszerűen ért egyet.)

A magyarázatok korlátját sokan egyszerűen nem veszik figyelembe, csak mondják, mondják, saját hangjuktól megrészegülve, egészen addig, míg bele nem botlanak a tárgyalás során a szükségszerűségébe – és akkor is folytatják úgy tovább, ahogyan elkezdték. Erre nézve mi itt a Terrán szigorúak vagyunk: ha nem tudod az E1M-ed indokolni, akkor ne használd!

A másik fajta fegyelmezetlenség, a narráció idejének csúszkálása, E1-ben az eleve magasabb érzelmi töltet miatt sokkal gyakoribb: a felgyorsuló események a múlt idejű elbeszélést jelen idejű sodrásba viszik át. Ez E1-ben is a könnyen javítható hibák közé tartozik, ugyanaz vonatkozik a javításra, mint E3-ban. Az ilyen időcsúszás stílusértéke és kifejezés fokozó ereje nagyobb, mint E3-ban, de itt óvatosan kell bánni vele, nehogy esetlegességként jelenjen meg. Általában mégis inkább kerülendő kezdők számára – nem könnyű visszatalálni az eredeti hanghoz, főképpen a mikorra ráérezni.

A nyelvi korlát fegyelmének be nem tartása E1J-ben vezet a legkönnyebben stílustöréshez, és talán itt is a legnehezebb kijavítani, ha már bekövetkezett. Nagyon kell ezzel vigyázni, mert az egész elbeszélés hitelességét kérdőjelezi meg az effajta hiba.


Stílustörés

E1-ban stílustörésként értelmezhető leggyakoribb baleset, amikor a narráció megtartja ugyan E1 jellegét, de az élettől és/vagy a deklarált beszámoló-stílustól idegen, általában az irodalmi kifejezésmód jelenik meg indokolatlanul.