A fantasztikus szerző élete nem könnyű.
Még akkor sem, ha, az illető angolszász nyelvterületen élő, magyar szemmel hihetetlen példányszámokat megjelentető, rajongók szeretetében fürdő író. Stephen King vagy Michael Crichton a kritikusok szemében mindezek ellenére – vagy talán éppen ezért –, irodalmi nulla, sőt a szent irodalom (művészet) ellensége. Ez a kritikai hozzáállás például sikeresen belemosta a köztudatba, hogy King silány nyelvezetű szeméttel árasztja el a piacot. Akik ismerik az eredeti szövegeket, különösen King magyar fordítói, tudják mennyire nincs ez így.
Még akkor sem, ha a fantasztikum olyan vonulatához tartozik, nevezetesen a mágikus realizmushoz, melyet ma már szépirodalomként fogad el, méltat, sőt Nobel díjakkal ismer el kritika és közönség. A gyanakvás ilyenkor is fennáll, és sokszor csak a sznobéria emeli írót és műveit a művészeti gettó falain kívülre.
Aki fantasztikus történetek írásába kezd, annak tudnia kell, hogy mit kockáztat, mint szerző: többszörös karantént.
A többszörös karantén egyrészt a szakmai/kritikai előítéletek áthatolhatatlan tüskebozót-sártapasz kerítését jelenti, melyen belül azután az olvasók kevésbé szigorú, de az írót egzisztenciálisan sokkal szorosabban körülzáró előítélet-fala emelkedik – a sznobizmus. Egy belsőbb, gyengébb, részben a kritika, részben az olvasók, de nem kis részben az író és kiadója által összekalapált kerítés-féle a célközönség definiálása. A kritika a fantasztikumot egyrészt a szórakoztató, másrészt ezen belül is a réteg-irodalmak közé sorolja, és sajnálatosan sokszor így tesz a kiadó, rajta keresztül a szerző is. Emiatt helyezi a laikus közönség sok esetben még mindig az ifjúsági irodalom körébe a fantasztikus alkotásokat. Az író köré sző azonban egy még belsőbb, pókhálófinom, de annál erősebb karantént maga a rajongótábor is a megszokott történetek, témák és szereplők újra és újra előhívásával – külső és belső kényszerek találkozása ez, mely sokszor a szerzők más alzsánerek iránti előítéleteivé fokozódik.
Sokszor látjuk, hogy ezekből a művészi gettókból a szerző nem akar vagy nem tud kiszabadulni, vagy a szabadulása a fantasztikus zsáner megtagadásával jár.
A többszörös karantén nem új keletű és nem sajátosan magyar jelenség, a posztmodern uralkodóvá válása az irodalomban csak szorosabbra vonta falait. Olyannyira, hogy angolszász nyelvterületen a fikciónak ezt az ágát a kifejezés szerint még irodalomnak sem tekintik: létezik literary fiction és genre fiction. Bár a magyar nyelv kegyesebb hozzánk, mindössze egyetlen jelzőt akasztva az irodalom elé, de mégis rázárja a karantént a zsánerre: a negatív minőségi ítéletet hordozó szórakoztató irodalom ketrecébe száműzi azt.
Az efféle stigma megkönnyíti a sznobok életét, megkönnyíti a választást – és a megismerés nélküli elutasítást. Megkönnyíti ezeknek az előítéleteknek a felerősödését és automatizmusát a zsánerhez szinte kötelezően hozzátartozó harsány, giccses címlapok tömkelege is. Ennek hosszabb elemzése azonban messze vezet, és feloldása a kiadói habitusok/olvasói igények egymásra záródó követelményrendszerében megoldhatatlannak látszó feladat. A Terra mindenesetre már megjelenésében is kerülni igyekszik az efféle harsányságot.
A rendszerváltásig Magyarországon, általában a szocialista országokban kissé kedvezőbb volt a helyzet: a bolsevik diktatúra utópisztikus tendenciái egyenesen támogatták a szép új kommunista világot felrajzoló műveket, és ezeknek farvizén az egész zsáner túlélhetett, sőt valamiféle halovány virágzást is elérhetett. A kultúrpolitika akkori elveivel összhangban ma elképzelhetetlen példányszámban jelenhettek meg fantasztikus művek is.
Egyesek a zsáner hóhérának, mások azt a fogai közt átvivő megmentőjének tekintik Kuczka Pétert, a Kossuth, Kozmosz később Galaktika Fantasztikus Könyvek és a régi Galaktika antológia nagyhatalmú szerkesztőjét. Az igazság minden valószínűség szerint valahol a két vélemény között félúton idétlenkedik bohócsapkájában, de az vitathatatlan tény, hogy a Kuczka érában a Fantasztikum egyúttal irodalmi minőséget is jelentett, melyet – általában, ha az ideológia nyomás másképpen nem parancsolta –, a megjelent külföldi, és magyar szerzők legrangosabbjai képviseltek.
A rendszerváltás utáni magyar irodalmi életben azonban gyorsan karantén fala emelkedett a fantasztikum köré, az irodalmárok számára kötelezően megvetendővé vált minden olyan alkotás, melyben realitáson túli elemek találhatók. Különös tapasztalat ez abban az országban, ahol egy Babits vagy egy Karinthy írt fantasztikus műveket és ahol az írószövetségen belül sci-fi tagozat működött – vagy ahol kivételes példányszámban kelnek el modern mágikus realista művek. A mai közegben azonban a meghatározó írók még a nem fantasztikus kitalált történetek létjogosultságát is tagadják az irodalomban, így igencsak nehéz kitörni a karanténból. Különösen akkor nehéz, ha temérdek irodalmilag silány – és a fantasztikus elemeket csupán díszletként használó –, alkotás rontja tovább a zsáner hitelét. Különösen úgy nehéz, ha az alzsánerek művelői és befogadói is megvető – és sokszor érdek-vezérelt –, sznobizmussal tekintenek egymásra, megkérdőjelezik az érdeklődésükön kívül – és érdekeikkel ellentétes helyekre – eső alzsánerek irodalmi és intellektuális értékeit.
Hogy ez utóbbi megosztás mennyire mesterséges, jól mutatják a „Sci-fi Aranykora”-ként idézett harmincas-negyves évekbeli amerikai kiadói szokások: akkor még nem vált el egymástól a science fiction és a fantasy, bár a sci-fi sznobosodása J.W. Campbell szerkesztői tevékenységével megkezdődött. A Fantasztikum Kuczka Péternél sem szűkült le pusztán tudományos fantasztikus művészetre. Az általa szerkesztett könyvsorozatokban és magazinokban – amennyire az ideológiai korlátok megengedték – mindig helyet adott a képzelet más irányzatainak is.
A Fantasztikum irodalmi karanténje véleményünk szerint úgy szüntethető meg, ha minél sokszínűbbé válik, és ezáltal szélesebb olvasóközönséghez jut el.
A Terra Project és Antológia a kuczkai sokszínűség folytatását tartja egyik legfontosabb szerkesztő elvének. Elsősorban azért, hogy íróinknak a lehető legtágabb teret biztosítsuk képességeik kibontakozásához, másrészt azért, hogy minél többféle olvasói igényt elégítsünk ki, harmadrészt azért, hogy az utóbbi évtizedekben az irányzatok közé emelkedett falakat lebontsuk. Ha a zsánerek határai kitágulnak, összemosódnak – egymással és az irodalom főáramlataival –, megszűnnek a modern kori irodalomban húzott mesterséges elválasztó vonalak.
Hiszen a határok megszüntetése nemcsak szórványos esetekben, egy-egy zseniális mű (például az 1984, a Stalker, a Solaris) esetében történt meg, hanem a fantasztikum egy egész vonulatát, a mágikus realizmust ma már szépirodalomként fogadja el kritika és közönség.
Természetesen a sikeres áttörés legfőbb záloga a magas, kompromisszumok nélküli irodalmi minőség.
Még akkor sem, ha, az illető angolszász nyelvterületen élő, magyar szemmel hihetetlen példányszámokat megjelentető, rajongók szeretetében fürdő író. Stephen King vagy Michael Crichton a kritikusok szemében mindezek ellenére – vagy talán éppen ezért –, irodalmi nulla, sőt a szent irodalom (művészet) ellensége. Ez a kritikai hozzáállás például sikeresen belemosta a köztudatba, hogy King silány nyelvezetű szeméttel árasztja el a piacot. Akik ismerik az eredeti szövegeket, különösen King magyar fordítói, tudják mennyire nincs ez így.
Még akkor sem, ha a fantasztikum olyan vonulatához tartozik, nevezetesen a mágikus realizmushoz, melyet ma már szépirodalomként fogad el, méltat, sőt Nobel díjakkal ismer el kritika és közönség. A gyanakvás ilyenkor is fennáll, és sokszor csak a sznobéria emeli írót és műveit a művészeti gettó falain kívülre.
Aki fantasztikus történetek írásába kezd, annak tudnia kell, hogy mit kockáztat, mint szerző: többszörös karantént.
A többszörös karantén egyrészt a szakmai/kritikai előítéletek áthatolhatatlan tüskebozót-sártapasz kerítését jelenti, melyen belül azután az olvasók kevésbé szigorú, de az írót egzisztenciálisan sokkal szorosabban körülzáró előítélet-fala emelkedik – a sznobizmus. Egy belsőbb, gyengébb, részben a kritika, részben az olvasók, de nem kis részben az író és kiadója által összekalapált kerítés-féle a célközönség definiálása. A kritika a fantasztikumot egyrészt a szórakoztató, másrészt ezen belül is a réteg-irodalmak közé sorolja, és sajnálatosan sokszor így tesz a kiadó, rajta keresztül a szerző is. Emiatt helyezi a laikus közönség sok esetben még mindig az ifjúsági irodalom körébe a fantasztikus alkotásokat. Az író köré sző azonban egy még belsőbb, pókhálófinom, de annál erősebb karantént maga a rajongótábor is a megszokott történetek, témák és szereplők újra és újra előhívásával – külső és belső kényszerek találkozása ez, mely sokszor a szerzők más alzsánerek iránti előítéleteivé fokozódik.
Sokszor látjuk, hogy ezekből a művészi gettókból a szerző nem akar vagy nem tud kiszabadulni, vagy a szabadulása a fantasztikus zsáner megtagadásával jár.
A többszörös karantén nem új keletű és nem sajátosan magyar jelenség, a posztmodern uralkodóvá válása az irodalomban csak szorosabbra vonta falait. Olyannyira, hogy angolszász nyelvterületen a fikciónak ezt az ágát a kifejezés szerint még irodalomnak sem tekintik: létezik literary fiction és genre fiction. Bár a magyar nyelv kegyesebb hozzánk, mindössze egyetlen jelzőt akasztva az irodalom elé, de mégis rázárja a karantént a zsánerre: a negatív minőségi ítéletet hordozó szórakoztató irodalom ketrecébe száműzi azt.
Az efféle stigma megkönnyíti a sznobok életét, megkönnyíti a választást – és a megismerés nélküli elutasítást. Megkönnyíti ezeknek az előítéleteknek a felerősödését és automatizmusát a zsánerhez szinte kötelezően hozzátartozó harsány, giccses címlapok tömkelege is. Ennek hosszabb elemzése azonban messze vezet, és feloldása a kiadói habitusok/olvasói igények egymásra záródó követelményrendszerében megoldhatatlannak látszó feladat. A Terra mindenesetre már megjelenésében is kerülni igyekszik az efféle harsányságot.
A rendszerváltásig Magyarországon, általában a szocialista országokban kissé kedvezőbb volt a helyzet: a bolsevik diktatúra utópisztikus tendenciái egyenesen támogatták a szép új kommunista világot felrajzoló műveket, és ezeknek farvizén az egész zsáner túlélhetett, sőt valamiféle halovány virágzást is elérhetett. A kultúrpolitika akkori elveivel összhangban ma elképzelhetetlen példányszámban jelenhettek meg fantasztikus művek is.
Egyesek a zsáner hóhérának, mások azt a fogai közt átvivő megmentőjének tekintik Kuczka Pétert, a Kossuth, Kozmosz később Galaktika Fantasztikus Könyvek és a régi Galaktika antológia nagyhatalmú szerkesztőjét. Az igazság minden valószínűség szerint valahol a két vélemény között félúton idétlenkedik bohócsapkájában, de az vitathatatlan tény, hogy a Kuczka érában a Fantasztikum egyúttal irodalmi minőséget is jelentett, melyet – általában, ha az ideológia nyomás másképpen nem parancsolta –, a megjelent külföldi, és magyar szerzők legrangosabbjai képviseltek.
A rendszerváltás utáni magyar irodalmi életben azonban gyorsan karantén fala emelkedett a fantasztikum köré, az irodalmárok számára kötelezően megvetendővé vált minden olyan alkotás, melyben realitáson túli elemek találhatók. Különös tapasztalat ez abban az országban, ahol egy Babits vagy egy Karinthy írt fantasztikus műveket és ahol az írószövetségen belül sci-fi tagozat működött – vagy ahol kivételes példányszámban kelnek el modern mágikus realista művek. A mai közegben azonban a meghatározó írók még a nem fantasztikus kitalált történetek létjogosultságát is tagadják az irodalomban, így igencsak nehéz kitörni a karanténból. Különösen akkor nehéz, ha temérdek irodalmilag silány – és a fantasztikus elemeket csupán díszletként használó –, alkotás rontja tovább a zsáner hitelét. Különösen úgy nehéz, ha az alzsánerek művelői és befogadói is megvető – és sokszor érdek-vezérelt –, sznobizmussal tekintenek egymásra, megkérdőjelezik az érdeklődésükön kívül – és érdekeikkel ellentétes helyekre – eső alzsánerek irodalmi és intellektuális értékeit.
Hogy ez utóbbi megosztás mennyire mesterséges, jól mutatják a „Sci-fi Aranykora”-ként idézett harmincas-negyves évekbeli amerikai kiadói szokások: akkor még nem vált el egymástól a science fiction és a fantasy, bár a sci-fi sznobosodása J.W. Campbell szerkesztői tevékenységével megkezdődött. A Fantasztikum Kuczka Péternél sem szűkült le pusztán tudományos fantasztikus művészetre. Az általa szerkesztett könyvsorozatokban és magazinokban – amennyire az ideológiai korlátok megengedték – mindig helyet adott a képzelet más irányzatainak is.
A Fantasztikum irodalmi karanténje véleményünk szerint úgy szüntethető meg, ha minél sokszínűbbé válik, és ezáltal szélesebb olvasóközönséghez jut el.
A Terra Project és Antológia a kuczkai sokszínűség folytatását tartja egyik legfontosabb szerkesztő elvének. Elsősorban azért, hogy íróinknak a lehető legtágabb teret biztosítsuk képességeik kibontakozásához, másrészt azért, hogy minél többféle olvasói igényt elégítsünk ki, harmadrészt azért, hogy az utóbbi évtizedekben az irányzatok közé emelkedett falakat lebontsuk. Ha a zsánerek határai kitágulnak, összemosódnak – egymással és az irodalom főáramlataival –, megszűnnek a modern kori irodalomban húzott mesterséges elválasztó vonalak.
Hiszen a határok megszüntetése nemcsak szórványos esetekben, egy-egy zseniális mű (például az 1984, a Stalker, a Solaris) esetében történt meg, hanem a fantasztikum egy egész vonulatát, a mágikus realizmust ma már szépirodalomként fogadja el kritika és közönség.
Természetesen a sikeres áttörés legfőbb záloga a magas, kompromisszumok nélküli irodalmi minőség.
