Jellemábrázolás
A jellemábrázolás a műítészek szent tehene, ennek megfelelően jótékony vagy rosszindulatú homály (sokszor bűz) lengi körül. Egy kicsit szeretnénk oszlatni ezen a homályon, legalább azt világossá tenni, hogy mit várunk, mire törekszünk itt, a Terrán.
A jellem ábrázolása az epika megszületése óta kulcskérdés. Az Iliász és az Odüsszeia hajtóerejét és sarokpontjait nem a lüke istenek ármánykodása, hanem Akhilleusz, Agamemnón, Paris, Hektór és persze mindenki kedvence, Odüsszeusz jelleme adják.
Mint a mű gondolatiságának fontos eleme, a stílussal szinte egyenrangú minőségi meghatározó. Különösen fontos lehet a modern irodalomban, ahol a szerzők egyáltalán nem akarnak történetet mondani (nesze neked, epika!), vagy egészen lapos sztorikat kerekítenek esszéik köré, esetleg még a helyszín/atmoszféra is elhanyagolt: a jellemábrázolás első számú meghatározójává válhat a szerző írásművészetének. (Természetesen a kísérleti darabokból, ahol csak a puszta stílus a művészeti/gondolati eszköz, a jellemábrázolás is sokszor hiányzik, de azt inkább hagyjuk. Megvan a maga bája és élvezeti értéke, de sokakat inkább zavar az efféle „epika”. És biztosan megsérti Vonnegut valamennyi törvényét.)
A kritikusok tehát joggal várhatják el a műtől a jellemábrázolás minőségét. (A kísérleti, modern művektől, ahol ez szándékosan hiányzik, persze csacskaság számon kérni, de rongálási célból bizony előfordul, előfordul.) A kérdés csak az, hogy a kritika valójában a jellemábrázolásnak vagy az ábrázolt jellemeknek a hitelességét vizsgálja?
Mert, míg az előbbi mérhető, számon kérhető, számon kérendő minőségi követelmény, az utóbbi az író és az ítéletalkotó alapvető emberi különbségei (genetika, kulturális beágyazódás, élettapasztalat) miatt nagy félreértésekre, hamis elvárásokra és ítéletekre adhat alkalmat.
Különböző életutat bejárt emberek számára bizonyos jellemek vakfoltba esnek, nem létezők, ezért valóságosságuk – hitelességük – kérdőjeleződik meg azok számára, akik nem találkoztak ilyenekkel. Sokak számára az is nehezen elképzelhető, hogy valakinek a jellemtelenség a jelleme, nem a szó pejoratív értelmében, nem úgy, hogy negatív jellemvonások uralják személyiségét, hanem úgy, hogy nincs neki olyasféle tulajdonsághalmaza, amelyet szokásosan jellemnek nevezünk. Vagy azért, mert ezek a tulajdonságok olyan gyengék, hogy az illető cselekedeteiben nem ismerhető fel mintázatuk, vagy azért, mert szituációról szituációra változnak, így válnak felismerhetetlenné.
Nem lehet tagadni, hogy egy efféle halvány vagy kaméleonjellemek ábrázolása irodalmilag izgalmas lehet.
A jó kritika – és szerkesztő – tehát nem azt vizsgálja és kéri számon, hogy mennyire hiteles az adott jellem, hanem, hogy ábrázolása mennyire sikeres művészileg. A mű maga nem lehet jellemtelen, még ha a figura az is, akár mint negatív jellem, akár a fentebb vázolt értelemben: a jellemeket kötelező ábrázolni, ha a forma teret ad hozzá (Léteznek kifejezésformák, melyekben egyszerűen nincs helye a jellemábrázolásnak, az nem is kérhető rajtuk számon. A fantasztikus irodalomban, elsősorban a Tudományos Fantasztikumban gyakori ún. ötletnovellában, melynek terjedelme sokszor néhány bekezdés, nemcsak hogy terjedelmi okból nem fér bele részletes jellemzés, hanem sokszor még szereplők sincsenek, amelyeket jellemezni kellene. Hogy ez mitől epika? Az ötletnovella mögöttes tartalma teszi azzá: a hiányzó rész, melyet nem írtak meg.)– méghozzá művészien hitelesen.
Papír- vagy bádogkarakterek szövegbe tömködése a Terránál sem ér!
Ha olyan ábrázolt jellembe ütközünk, mely kívül esik a szerkesztők élettapasztalatán, nyugodtan kíséreld csak meg megvédeni őkelmét! Ha meg tudod védeni a figurád jellemét, és főleg, ha művészileg hitelesen ábrázolod azt – nem fogjuk lehentelni szegényt. Ha azonban magad sem tudod megvédeni, hosszas magyarázkodás révén sem, akkor nincs kegyelem.
Korszerű jellem
Ilyen jellemektől óvjon az ég, nem is magával a jellemmel, csupán az ábrázolásának korszerűségével kívánunk itt egészen röviden foglakozni.
Ragadd meg a figurát és – ahogy Vonnegut tanácsolja hatodik pontjában –, légy szadista, tedd ki a legszélsőségesebb hatásoknak, és írd le a reakcióit! Írd le, hogy mit mond, de legfőképpen, hogy mit és hogyan cselekszik. A mai olvasó már nem elégszik meg azzal, hogy a narrátor elmondja, hogy milyen fasza gyerek is Z., és milyen trágyadomb Y. Kapaszkodj meg, a mai olvasó már akkor is gyanakszik, ha a történet egy másik szereplője beszél Z.-ről vagy Y.-ról!
Azt is megteheted, hogy saját leghétköznapibb történései közepette ismerteted meg az olvasóval a hősöd reakcióit. Ez is sokat elárul. Bizonyos hőstípust halálra idegesít a hétköznapiság… Bizonyos hőstípus hétköznapi náci… A másik látens sorozatgyilkos…
Oly sok a lehetőség – egy a fontos: a jellemábrázolás lehetőleg ne passzív, hanem cselekvő legyen.
A jellemábrázolás a műítészek szent tehene, ennek megfelelően jótékony vagy rosszindulatú homály (sokszor bűz) lengi körül. Egy kicsit szeretnénk oszlatni ezen a homályon, legalább azt világossá tenni, hogy mit várunk, mire törekszünk itt, a Terrán.
A jellem ábrázolása az epika megszületése óta kulcskérdés. Az Iliász és az Odüsszeia hajtóerejét és sarokpontjait nem a lüke istenek ármánykodása, hanem Akhilleusz, Agamemnón, Paris, Hektór és persze mindenki kedvence, Odüsszeusz jelleme adják.
Mint a mű gondolatiságának fontos eleme, a stílussal szinte egyenrangú minőségi meghatározó. Különösen fontos lehet a modern irodalomban, ahol a szerzők egyáltalán nem akarnak történetet mondani (nesze neked, epika!), vagy egészen lapos sztorikat kerekítenek esszéik köré, esetleg még a helyszín/atmoszféra is elhanyagolt: a jellemábrázolás első számú meghatározójává válhat a szerző írásművészetének. (Természetesen a kísérleti darabokból, ahol csak a puszta stílus a művészeti/gondolati eszköz, a jellemábrázolás is sokszor hiányzik, de azt inkább hagyjuk. Megvan a maga bája és élvezeti értéke, de sokakat inkább zavar az efféle „epika”. És biztosan megsérti Vonnegut valamennyi törvényét.)
A kritikusok tehát joggal várhatják el a műtől a jellemábrázolás minőségét. (A kísérleti, modern művektől, ahol ez szándékosan hiányzik, persze csacskaság számon kérni, de rongálási célból bizony előfordul, előfordul.) A kérdés csak az, hogy a kritika valójában a jellemábrázolásnak vagy az ábrázolt jellemeknek a hitelességét vizsgálja?
Mert, míg az előbbi mérhető, számon kérhető, számon kérendő minőségi követelmény, az utóbbi az író és az ítéletalkotó alapvető emberi különbségei (genetika, kulturális beágyazódás, élettapasztalat) miatt nagy félreértésekre, hamis elvárásokra és ítéletekre adhat alkalmat.
Különböző életutat bejárt emberek számára bizonyos jellemek vakfoltba esnek, nem létezők, ezért valóságosságuk – hitelességük – kérdőjeleződik meg azok számára, akik nem találkoztak ilyenekkel. Sokak számára az is nehezen elképzelhető, hogy valakinek a jellemtelenség a jelleme, nem a szó pejoratív értelmében, nem úgy, hogy negatív jellemvonások uralják személyiségét, hanem úgy, hogy nincs neki olyasféle tulajdonsághalmaza, amelyet szokásosan jellemnek nevezünk. Vagy azért, mert ezek a tulajdonságok olyan gyengék, hogy az illető cselekedeteiben nem ismerhető fel mintázatuk, vagy azért, mert szituációról szituációra változnak, így válnak felismerhetetlenné.
Nem lehet tagadni, hogy egy efféle halvány vagy kaméleonjellemek ábrázolása irodalmilag izgalmas lehet.
A jó kritika – és szerkesztő – tehát nem azt vizsgálja és kéri számon, hogy mennyire hiteles az adott jellem, hanem, hogy ábrázolása mennyire sikeres művészileg. A mű maga nem lehet jellemtelen, még ha a figura az is, akár mint negatív jellem, akár a fentebb vázolt értelemben: a jellemeket kötelező ábrázolni, ha a forma teret ad hozzá (Léteznek kifejezésformák, melyekben egyszerűen nincs helye a jellemábrázolásnak, az nem is kérhető rajtuk számon. A fantasztikus irodalomban, elsősorban a Tudományos Fantasztikumban gyakori ún. ötletnovellában, melynek terjedelme sokszor néhány bekezdés, nemcsak hogy terjedelmi okból nem fér bele részletes jellemzés, hanem sokszor még szereplők sincsenek, amelyeket jellemezni kellene. Hogy ez mitől epika? Az ötletnovella mögöttes tartalma teszi azzá: a hiányzó rész, melyet nem írtak meg.)– méghozzá művészien hitelesen.
Papír- vagy bádogkarakterek szövegbe tömködése a Terránál sem ér!
Ha olyan ábrázolt jellembe ütközünk, mely kívül esik a szerkesztők élettapasztalatán, nyugodtan kíséreld csak meg megvédeni őkelmét! Ha meg tudod védeni a figurád jellemét, és főleg, ha művészileg hitelesen ábrázolod azt – nem fogjuk lehentelni szegényt. Ha azonban magad sem tudod megvédeni, hosszas magyarázkodás révén sem, akkor nincs kegyelem.
Korszerű jellem
Ilyen jellemektől óvjon az ég, nem is magával a jellemmel, csupán az ábrázolásának korszerűségével kívánunk itt egészen röviden foglakozni.
Ragadd meg a figurát és – ahogy Vonnegut tanácsolja hatodik pontjában –, légy szadista, tedd ki a legszélsőségesebb hatásoknak, és írd le a reakcióit! Írd le, hogy mit mond, de legfőképpen, hogy mit és hogyan cselekszik. A mai olvasó már nem elégszik meg azzal, hogy a narrátor elmondja, hogy milyen fasza gyerek is Z., és milyen trágyadomb Y. Kapaszkodj meg, a mai olvasó már akkor is gyanakszik, ha a történet egy másik szereplője beszél Z.-ről vagy Y.-ról!
Azt is megteheted, hogy saját leghétköznapibb történései közepette ismerteted meg az olvasóval a hősöd reakcióit. Ez is sokat elárul. Bizonyos hőstípust halálra idegesít a hétköznapiság… Bizonyos hőstípus hétköznapi náci… A másik látens sorozatgyilkos…
Oly sok a lehetőség – egy a fontos: a jellemábrázolás lehetőleg ne passzív, hanem cselekvő legyen.
