Képzeljük csak el, hogy is hangzott volna, ha annak idején Both Béla lenyűgöző hangja helyett Bitskey Tibor kezdi így:
"Tizenhét óra öt perc. Megitattam a macskát benzinnel. Ment öt lépést, és összeesett.
– Kifogyott a benzin – gondoltam."
Vagy még rosszabbul:
"Tizenhét óra öt perc. Megitatom a macskát benzinnel. Megy öt lépést, és összeesik.
– Kifogyott a benzin – gondolom."
Esetleg Both Béla ráspolyozná ekképpen:
"Tizenhét óra öt perc. Stirlitz megitatja a macskát benzinnel, az megy öt lépést, és összeesik.
– Kifogyott a benzin – gondolja Stirlitz."
De semmiképpen sem úgy, ahogy a történet, a szöveg, az egész megkívánta:
"Tizenhét óra öt perc. Stirlitz megitatta a macskát benzinnel, az ment öt lépést, és összeesett.
– Kifogyott a benzin – gondolta Stirlitz."
Persze, az egészen fiatalok kedvéért be kell vallani, hogy sem így, sem úgy, de még amúgy és emígy sem hangzott ez a jelenet, hiszen Both Béla jellegzetes hangjával egy, a maga idejében és talán most is népszerű, egészen komoly és jól sikerült második világháborús szovjet kém-tévéfilmsorozatnak, A tavasz tizenhét pillanatának epizódjai kezdődtek.
A fenti három variáció mindössze azt mutatja meg, hogy mennyire fontos a történetben a helyes nézőpont megválasztása és fegyelmezett használata. A narráció kiválasztása bizonyos szinten ugyanis még a formai megvalósítást is meghatározza – vagy fordítva, bizonyos forma és/vagy tartalom ordít a saját narrációjáért.
Mint szinte mindennek a világon, a narrációnak is van szócikke a Wikipédián, ráadásul magyarul is! Tessék megnézni! Lusták vagyunk azt begépelni, amit mások már leírtak.
Megnézted?
Na, most már biztosan meg is tudsz írni egy hibátlan nagyregényt!
Nem sikerült? Hát, „az élet nem habostorta”, hogy Both Béla másik felejthetetlen filmjénél maradjunk, de főként nem egyszerű és mindenképpen fokozódik (Nemcsak a nemzetközi helyzet, de nem ám!). A narrátor nézőpontja, azaz az elbeszélő személye mellett a történetnek ugyanis ideje is van, amely aztán egészen meg tudja kavarni a dolgokat. A különböző idők és nézőpontok számos csapdát rejtegetnek, melyekre rendben kitérünk.
Szerencsére nem kell személyek és idők valamennyi lehetséges kombinációját áttekinteni, mert az angol igeidőkhöz hasonlóan jó részük nincs gyakorlati használatban: a második személyű és valamennyi többes számú nézőponttal egyelőre felesleges foglakozni. Marad az egyes szám első és harmadik személyű múlt és jelen idejű elbeszélés, mert – noha a fantasztikumhoz a jövő idő illene leginkább logikailag –, de igen kevesen vállalkoznak/vetemednek ilyesmire. Csúnyábban tehát: maradt az E1J, E1M, E3J és az E3M.
Előnyök, hátrányok
Az egyes szám harmadik személyű narráció bármely időben a legkönnyebben használható nézőpont, bármennyire is éppen az ellenkezőjének hiszed. Az elbeszélőt itt ugyanis csak önmaga korlátozhatja. Saját döntése, hogy narrátorként mekkora tudással rendelkezik, rendelkezhet a történetről, a szereplőkről, az összefüggésekről, amely döntés (tudás) azon keresztül tükröződik, hogy mennyi információt oszt meg az olvasóval (lásd a narrátor mindenhatóságának fokozatai a Wiki szócikkben).
Ezzel a narrációval viszont az jár, hogy kifejezésmódja és nyelve hűvös, távolságtartó. Irodalmi. Ebben a narrációban az élőbeszéd ábrázolásán kívül bizony általában hiba a legenyhébb szleng is: az amely helyett ami, a néhány helyett pár, a valóban helyett tényleg használata. Mert ez az ÍRÓ, az irodalmi MŰ hangja. Mely hangnak, kifejezésmódnak évszázados hagyományai, kötelező gyakorlatai vannak.
Ezekért a kötelező gyakorlatokért kárpótolja viszont az arra hajlamos szerzőt, hogy ebben az elbeszélésmódban találja a legtágabb teret leírásokhoz, magyarázatokhoz, fejtegetésekhez horribile dictu a fogalmazáshoz, írói bravúrhoz, nyelvi leleményekhez. E3-ban mindezek természetesek, nem kell különösebb ügyeskedés, hogy az olvasó a történet szerves részének fogja fel őket. Filozofikus írásokhoz, nagy formátumú világok bemutatásához ez a legalkalmasabb elbeszélő mód.
Talán a legnagyobb hátránya a harmadik személyű, különösen a múlt idejű narrációnak éppen a hűvösség, a távolságtartás. Érzelmi kifejezőereje – az olvasóra gyakorolt hatása –, sokkal kisebb, mint az első személyű elbeszélésnek. E3-ban, még E3J-ben is sokkal nehezebb a cselekménnyel elsodortatni az olvasót vagy a szereplők személyiségébe helyezni. Hogy meg lehet csinálni, arra A Gyűrűk ura vagy éppen A Tavasz tizenhét pillanata kiváló példa.
Valószínűleg a hatás fokozásának szándéka vezethet – tudat alatt – a narráció fegyelmének lazulásához. Szerencsére ha az író E3-ban rúgja fel saját szabályait, az többnyire még saját maga számára is nyilvánvaló logikai vagy stílustörésként jelentkezik (Mely természetesen nem jelenti azt, hogy a felismert hibát az író képes önmaga kijavítani.)
Csapdák, hibák, gyengeségek:
Emberek vagyunk. Ez jó kiindulási alap. Legalábbis gyengeségeink takargatására. De ahhoz is, hogy felismerjük gyengeségeinket, sőt tegyünk ellenük – ilyesmire csak az ember képes, még akkor is, ha nagyképű, világesze, önjelölt irodalmi Nobel díjas magyar sci-fi író.
Fegyelmezetlenség.
Az E3 szabadsága, miután az író meghozta azt a bizonyos döntést, kötelező irányokat szab az írásnak, bizonyos fegyelmet kíván, mely fegyelem – főként kezdő szerzőknél –, nem mindig inherens tulajdonsága az írónak. Ennek a fegyelmezetlenségnek az egyik megnyilvánulása a narrátor vagy a szereplők hatókörének megváltozása, keveredése: a szereplők többet tudnak a lehetségesnél vagy maga a narrátor tudása nő meg varázslatosan, stb. A felesleges tudás mindig veszéllyel jár. Esetünkben azzal, hogy a szöveg, a cselekmény, a jellemek részévé válik, és attól kezdve igen nehéz, sok töprengéssel és írásmunkával jár kijavítani. Légy tehát fegyelmezett!
A másik fajta fegyelmezetlenség, mely főleg kezdőknél gyakori, a narráció idejének csúszkálása: a felgyorsuló események a múlt idejű hűvös elbeszélést jelen idejű sodrásba viszik át. Ez szerencsére a könnyen javítható hibák közé tartozik, nem igényel sok észmunkát a kijavítása, csupán újragépelést. Akár stílusértéke és kifejezés fokozó ereje is lehet, ha óvatosan bánik vele az ember és nem véletlen szülte esetlegességként jelenik meg, de általában kerülendő, mert ha már lendületbe jövünk, könnyen eljuthatunk súlyosabb stílustöréshez is.
Stílustörés
E3-ban stílustörésként értelmezhető leggyakoribb baleset, amikor az írói fegyelmezetlenség a narráció stílusának elcsúszásában nyilvánul meg: megtartja ugyan E3 jellegét, de az irodalmi kifejezésmód helyett valamely szereplőre jellemző beszédmódot (jellemző kifejezéseket, szlenget) vesz fel indokolatlanul.
Képzeld csak el!
"Tizenhét óra öt perc. Stirlitz megitatta a macskát benzinnel, az ötöt csosszant, és dobott egy hátast.
– Kifogyott az a kurva benzin – gondolta Stirlitz."
Grrr!
Előnyök, hátrányok
Az egyes szám első személyű narráció bármely időben a legnehezebben használható, legnagyobb fegyelmet kívánó nézőpont, paradox módon mégis a kezdő írók kedvence. Ennek számos oka lehet, ezekből kettő fölötte valószínű. Egyrészt, még a laikus is érzi az E1 kifejezőerejét: ez a narráció a lehető legszenvedélyesebb, érzelmileg a legközelebb viszi az olvasót a szöveghez. Másrészt a kezdő író valószínűleg egyszerűbbnek érzi, ha a dolgokat a saját szemszögéből meséli el, érzelmileg önmaga is könnyebben a történetbe helyezkedik, ha azt úgy mondja el, mintha vele történt volna meg.
E1-ben azonban az elbeszélőt számos, nem minden esetben nyilvánvaló logikai megfontolás korlátozza.
A legszigorúbb ezek közül az elbeszélő történetben elfoglalt helyéből származó információs korlát. Az elbeszélő, a történet alanya a legritkább esetben egyezik meg azzal a személlyel, aki a történet szálait mozgatja, a konfliktusok forrásait felfakasztja, hiszen ha az elbeszélő mindent tud, a befogadó számára elmarad a feszültség, az érdekesség – vagy az író titkolózik olvasója előtt, ezt viszont az olvasók nem fogadják általános tetszéssel. Többnyire tehát az elbeszélő az olvasóval együtt ismeri meg a történetet, fedi fel saját világát. Ebből a korlátozott információáramlásból sajnos komoly zavarok származhatnak, ha az író nem elég fegyelmezett. Az információs korlát szigorúságát fokozza E1M-ben az emberi emlékezet megbízhatósága és tárolókapacitása. Nehéz elképzelni, hogy a megjelenő párbeszédek szó szerint úgy hangoztak el, ahogyan azt elbeszélő elmondja, az tárgyi környezet leírása olyan pontos lehet, akár néhány hónap (nap, óra) távlatából is, amilyen pontosan az elbeszélő leírja.
Az információs korlátból következik a magyarázatok korlátja, mely azonban nem egyformán szigorú az E1 két idejében. Ez a korlát a jelen idejű elbeszélés esetében jóval szigorúbb, és leküzdése következetes író számára igen nehéz feladat. Épelméjű, három évesnél idősebb ember nem magyaráz el magának magától értetődő dolgokat, különösen akkor, ha azok éppen megtörténnek vele: az időben párhuzamos gondolkodás többnyire csupán a történésekre adott reakció lehet. A történet megtorpanása árán beiktatott hosszadalmas megfontolások, vívódások éppen azt az erőt szívják el, melyet az E1J jelent. A múlt idejű elbeszélésnek ilyen korlátai nincsenek, az elbeszélő bármikor megtorpanhat, és magyarázkodhat – a formai konvenciókon belül.
Sajnos speciálisan az E1M-re ilyen korlát is létezik. Meg kell (illik) ugyanis indokolni, hogy az elbeszélő miért beszél el. Ugyanez az igény hozza magával a közönség explicit vagy implicit megjelölésének szükségességét is, a közönség megjelölése pedig szinte automatikusan kijelöli az elbeszélés formáját. A leglazábbtól a legszigorúbb formai korlátokig lehet élőbeszéd, írásos feljegyzés, hivatalos írásos beszámoló, publicisztikai beszámoló, személyes vagy hivatalos napló. A legtöbb író ezeket a meghatározó lépéseket elhagyja, az igazán nagyok azonban gondosan ügyelnek arra, hogy az E1M ne lógjon a levegőben. A Sztrugackij fivérek a Fiú a pokolból kisregényükben ezt egyetlen szóval megoldották, a „fiúk” szóval jelezve a közönséget (bajtársak) és az elbeszélés formáját (élőbeszéd). A Viking visszatérben és a Távoli tűzben Zsoldos Péter is csupán néhány mondattal helyére tette a narrációt, legújabb példaként Dean Koontz Odd regényeiben (magyarul a rettenetes Halottlátó címen) a forma és közönség indoka ugyanaz: szépirodalmi mű kéziratát olvassuk.
A következő logikai korlát a nyelvé, mely a magyarázat korlátainak különbözősége miatt ugyancsak nem egyformán szigorú a két elbeszélő időben. Az E1J nyelvi korlátja lazábbnak tűnik, de csak első gondolatra az. Valójában igen nehéz nyelvi „stílusban maradni”, mely bizony csak indokolt esetben lehet irodalmi, hiszen ez a nyelv a FŐSZEREPLŐ saját hangja. Mely hangnak, kifejezésmódnak konzekvensen és kötelezően tükrözni kell a főszereplő jellemét, műveltségét, társadalmi státuszát, múltját, érzelmeit, etc. – mely valószínűleg csak részben áll átfedésben a szerző jellemével, műveltségével, társadalmi státuszával, múltjával, érzelmeivel, satöbbijével. Ezért a szigorúan kötelező kifejezésmódért kárpótolja viszont az arra hajlamos szerzőt, hogy ebben az elbeszélésmódban találja a legtágabb teret a beszélt nyelv leleményeinek kamatoztatásához, saját nyelvi kifejezőkészségének, sokszínűségének felvillantásához. E3J-ben a szleng, az élőbeszéd fordulatai természetesek, az olvasó a történet szerves részének fogja fel őket.
Bármilyen különös, a szigorúbb formákhoz kötődő E1M nagyobb nyelvi szabadságot ad, hiszen a forma és a közönség, így a nyelvi szint megválasztása az író szíve joga.
Filozofikus írásokhoz, nagy formátumú világok bemutatásához az E1J a legkevésbé alkalmas elbeszélő mód, az E1M jóval tágabb teret ad. Akciójelenetekhez, gyors történésekhez, érzelmi állapotok elíráshoz a fegyelmezetten kivitelezett E1J-nél nincs hatásosabb eszköz.
Valószínűleg az E1 eleve felfokozott kifejezésmódja vezet oly könnyen a narráció fegyelmének lazulásához ebben az elbeszélésmódban. Ha azonban az író E1-ban rúgja fel a külső szabályokat, ritkán érzékeli azt nyilvánvaló logikai vagy stílustörésként, így természetesen ritkán képes önmaga kijavítani a hibát.
Csapdák, hibák, gyengeségek
Emberek vagyunk. Ez jó kiindulási alap E1-ben is. Azonban éppen a nagyképű, világesze, önjelölt irodalmi Nobel díjas magyar sci-fi író az, aki többnyire ezt az elbeszélésmódot választja – tehát kevéssé hajlamos fel- és elismerni saját gyengeségeit.
Fegyelmezetlenség
Mivel az elbeszélésmódnak több korlátja van, így a fegyelem annál többféle fellazulását tapasztalhatjuk E1-ben.
Az információs korlát fellazulása, ha az elbeszélő hirtelen többet tud a lehetségesnél. A felesleges tudás ugyanazzal a veszéllyel jár, mint E3-ban: a szöveg, a cselekmény, a jellemek részévé válik, és attól kezdve igen nehéz, sok töprengéssel és írásmunkával jár kijavítani. Ráadásul patikamérlegen kimérendő, hogy a törékeny emberi emlékezet milyen pontos információátvitelt enged meg elméletileg. (Megjegyzendő, hogy a hallgatólagos irodalmi konvenció szerint tetszőlegeset, azonban a Terra szerkesztőinek legalább egyike ezzel nem szükségszerűen ért egyet.)
A magyarázatok korlátját sokan egyszerűen nem veszik figyelembe, csak mondják, mondják, saját hangjuktól megrészegülve, egészen addig, míg bele nem botlanak a tárgyalás során a szükségszerűségébe – és akkor is folytatják úgy tovább, ahogyan elkezdték. Erre nézve mi itt a Terrán szigorúak vagyunk: ha nem tudod az E1M-ed indokolni, akkor ne használd!
A másik fajta fegyelmezetlenség, a narráció idejének csúszkálása, E1-ben az eleve magasabb érzelmi töltet miatt sokkal gyakoribb: a felgyorsuló események a múlt idejű elbeszélést jelen idejű sodrásba viszik át. Ez E1-ben is a könnyen javítható hibák közé tartozik, ugyanaz vonatkozik a javításra, mint E3-ban. Az ilyen időcsúszás stílusértéke és kifejezés fokozó ereje nagyobb, mint E3-ban, de itt óvatosan kell bánni vele, nehogy esetlegességként jelenjen meg. Általában mégis inkább kerülendő kezdők számára – nem könnyű visszatalálni az eredeti hanghoz, főképpen a mikorra ráérezni.
A nyelvi korlát fegyelmének be nem tartása E1J-ben vezet a legkönnyebben stílustöréshez, és talán itt is a legnehezebb kijavítani, ha már bekövetkezett. Nagyon kell ezzel vigyázni, mert az egész elbeszélés hitelességét kérdőjelezi meg az effajta hiba.
Stílustörés
E1-ban stílustörésként értelmezhető leggyakoribb baleset, amikor a narráció megtartja ugyan E1 jellegét, de az élettől és/vagy a deklarált beszámoló-stílustól idegen, általában az irodalmi kifejezésmód jelenik meg indokolatlanul.
"Tizenhét óra öt perc. Megitattam a macskát benzinnel. Ment öt lépést, és összeesett.
– Kifogyott a benzin – gondoltam."
Vagy még rosszabbul:
"Tizenhét óra öt perc. Megitatom a macskát benzinnel. Megy öt lépést, és összeesik.
– Kifogyott a benzin – gondolom."
Esetleg Both Béla ráspolyozná ekképpen:
"Tizenhét óra öt perc. Stirlitz megitatja a macskát benzinnel, az megy öt lépést, és összeesik.
– Kifogyott a benzin – gondolja Stirlitz."
De semmiképpen sem úgy, ahogy a történet, a szöveg, az egész megkívánta:
"Tizenhét óra öt perc. Stirlitz megitatta a macskát benzinnel, az ment öt lépést, és összeesett.
– Kifogyott a benzin – gondolta Stirlitz."
Persze, az egészen fiatalok kedvéért be kell vallani, hogy sem így, sem úgy, de még amúgy és emígy sem hangzott ez a jelenet, hiszen Both Béla jellegzetes hangjával egy, a maga idejében és talán most is népszerű, egészen komoly és jól sikerült második világháborús szovjet kém-tévéfilmsorozatnak, A tavasz tizenhét pillanatának epizódjai kezdődtek.
A fenti három variáció mindössze azt mutatja meg, hogy mennyire fontos a történetben a helyes nézőpont megválasztása és fegyelmezett használata. A narráció kiválasztása bizonyos szinten ugyanis még a formai megvalósítást is meghatározza – vagy fordítva, bizonyos forma és/vagy tartalom ordít a saját narrációjáért.
Mint szinte mindennek a világon, a narrációnak is van szócikke a Wikipédián, ráadásul magyarul is! Tessék megnézni! Lusták vagyunk azt begépelni, amit mások már leírtak.
Megnézted?
Na, most már biztosan meg is tudsz írni egy hibátlan nagyregényt!
Nem sikerült? Hát, „az élet nem habostorta”, hogy Both Béla másik felejthetetlen filmjénél maradjunk, de főként nem egyszerű és mindenképpen fokozódik (Nemcsak a nemzetközi helyzet, de nem ám!). A narrátor nézőpontja, azaz az elbeszélő személye mellett a történetnek ugyanis ideje is van, amely aztán egészen meg tudja kavarni a dolgokat. A különböző idők és nézőpontok számos csapdát rejtegetnek, melyekre rendben kitérünk.
Szerencsére nem kell személyek és idők valamennyi lehetséges kombinációját áttekinteni, mert az angol igeidőkhöz hasonlóan jó részük nincs gyakorlati használatban: a második személyű és valamennyi többes számú nézőponttal egyelőre felesleges foglakozni. Marad az egyes szám első és harmadik személyű múlt és jelen idejű elbeszélés, mert – noha a fantasztikumhoz a jövő idő illene leginkább logikailag –, de igen kevesen vállalkoznak/vetemednek ilyesmire. Csúnyábban tehát: maradt az E1J, E1M, E3J és az E3M.
E3M-E3J
Előnyök, hátrányok
Az egyes szám harmadik személyű narráció bármely időben a legkönnyebben használható nézőpont, bármennyire is éppen az ellenkezőjének hiszed. Az elbeszélőt itt ugyanis csak önmaga korlátozhatja. Saját döntése, hogy narrátorként mekkora tudással rendelkezik, rendelkezhet a történetről, a szereplőkről, az összefüggésekről, amely döntés (tudás) azon keresztül tükröződik, hogy mennyi információt oszt meg az olvasóval (lásd a narrátor mindenhatóságának fokozatai a Wiki szócikkben).
Ezzel a narrációval viszont az jár, hogy kifejezésmódja és nyelve hűvös, távolságtartó. Irodalmi. Ebben a narrációban az élőbeszéd ábrázolásán kívül bizony általában hiba a legenyhébb szleng is: az amely helyett ami, a néhány helyett pár, a valóban helyett tényleg használata. Mert ez az ÍRÓ, az irodalmi MŰ hangja. Mely hangnak, kifejezésmódnak évszázados hagyományai, kötelező gyakorlatai vannak.
Ezekért a kötelező gyakorlatokért kárpótolja viszont az arra hajlamos szerzőt, hogy ebben az elbeszélésmódban találja a legtágabb teret leírásokhoz, magyarázatokhoz, fejtegetésekhez horribile dictu a fogalmazáshoz, írói bravúrhoz, nyelvi leleményekhez. E3-ban mindezek természetesek, nem kell különösebb ügyeskedés, hogy az olvasó a történet szerves részének fogja fel őket. Filozofikus írásokhoz, nagy formátumú világok bemutatásához ez a legalkalmasabb elbeszélő mód.
Talán a legnagyobb hátránya a harmadik személyű, különösen a múlt idejű narrációnak éppen a hűvösség, a távolságtartás. Érzelmi kifejezőereje – az olvasóra gyakorolt hatása –, sokkal kisebb, mint az első személyű elbeszélésnek. E3-ban, még E3J-ben is sokkal nehezebb a cselekménnyel elsodortatni az olvasót vagy a szereplők személyiségébe helyezni. Hogy meg lehet csinálni, arra A Gyűrűk ura vagy éppen A Tavasz tizenhét pillanata kiváló példa.
Valószínűleg a hatás fokozásának szándéka vezethet – tudat alatt – a narráció fegyelmének lazulásához. Szerencsére ha az író E3-ban rúgja fel saját szabályait, az többnyire még saját maga számára is nyilvánvaló logikai vagy stílustörésként jelentkezik (Mely természetesen nem jelenti azt, hogy a felismert hibát az író képes önmaga kijavítani.)
Csapdák, hibák, gyengeségek:
Emberek vagyunk. Ez jó kiindulási alap. Legalábbis gyengeségeink takargatására. De ahhoz is, hogy felismerjük gyengeségeinket, sőt tegyünk ellenük – ilyesmire csak az ember képes, még akkor is, ha nagyképű, világesze, önjelölt irodalmi Nobel díjas magyar sci-fi író.
Fegyelmezetlenség.
Az E3 szabadsága, miután az író meghozta azt a bizonyos döntést, kötelező irányokat szab az írásnak, bizonyos fegyelmet kíván, mely fegyelem – főként kezdő szerzőknél –, nem mindig inherens tulajdonsága az írónak. Ennek a fegyelmezetlenségnek az egyik megnyilvánulása a narrátor vagy a szereplők hatókörének megváltozása, keveredése: a szereplők többet tudnak a lehetségesnél vagy maga a narrátor tudása nő meg varázslatosan, stb. A felesleges tudás mindig veszéllyel jár. Esetünkben azzal, hogy a szöveg, a cselekmény, a jellemek részévé válik, és attól kezdve igen nehéz, sok töprengéssel és írásmunkával jár kijavítani. Légy tehát fegyelmezett!
A másik fajta fegyelmezetlenség, mely főleg kezdőknél gyakori, a narráció idejének csúszkálása: a felgyorsuló események a múlt idejű hűvös elbeszélést jelen idejű sodrásba viszik át. Ez szerencsére a könnyen javítható hibák közé tartozik, nem igényel sok észmunkát a kijavítása, csupán újragépelést. Akár stílusértéke és kifejezés fokozó ereje is lehet, ha óvatosan bánik vele az ember és nem véletlen szülte esetlegességként jelenik meg, de általában kerülendő, mert ha már lendületbe jövünk, könnyen eljuthatunk súlyosabb stílustöréshez is.
Stílustörés
E3-ban stílustörésként értelmezhető leggyakoribb baleset, amikor az írói fegyelmezetlenség a narráció stílusának elcsúszásában nyilvánul meg: megtartja ugyan E3 jellegét, de az irodalmi kifejezésmód helyett valamely szereplőre jellemző beszédmódot (jellemző kifejezéseket, szlenget) vesz fel indokolatlanul.
Képzeld csak el!
"Tizenhét óra öt perc. Stirlitz megitatta a macskát benzinnel, az ötöt csosszant, és dobott egy hátast.
– Kifogyott az a kurva benzin – gondolta Stirlitz."
Grrr!
E1M-E1J
Előnyök, hátrányok
Az egyes szám első személyű narráció bármely időben a legnehezebben használható, legnagyobb fegyelmet kívánó nézőpont, paradox módon mégis a kezdő írók kedvence. Ennek számos oka lehet, ezekből kettő fölötte valószínű. Egyrészt, még a laikus is érzi az E1 kifejezőerejét: ez a narráció a lehető legszenvedélyesebb, érzelmileg a legközelebb viszi az olvasót a szöveghez. Másrészt a kezdő író valószínűleg egyszerűbbnek érzi, ha a dolgokat a saját szemszögéből meséli el, érzelmileg önmaga is könnyebben a történetbe helyezkedik, ha azt úgy mondja el, mintha vele történt volna meg.
E1-ben azonban az elbeszélőt számos, nem minden esetben nyilvánvaló logikai megfontolás korlátozza.
A legszigorúbb ezek közül az elbeszélő történetben elfoglalt helyéből származó információs korlát. Az elbeszélő, a történet alanya a legritkább esetben egyezik meg azzal a személlyel, aki a történet szálait mozgatja, a konfliktusok forrásait felfakasztja, hiszen ha az elbeszélő mindent tud, a befogadó számára elmarad a feszültség, az érdekesség – vagy az író titkolózik olvasója előtt, ezt viszont az olvasók nem fogadják általános tetszéssel. Többnyire tehát az elbeszélő az olvasóval együtt ismeri meg a történetet, fedi fel saját világát. Ebből a korlátozott információáramlásból sajnos komoly zavarok származhatnak, ha az író nem elég fegyelmezett. Az információs korlát szigorúságát fokozza E1M-ben az emberi emlékezet megbízhatósága és tárolókapacitása. Nehéz elképzelni, hogy a megjelenő párbeszédek szó szerint úgy hangoztak el, ahogyan azt elbeszélő elmondja, az tárgyi környezet leírása olyan pontos lehet, akár néhány hónap (nap, óra) távlatából is, amilyen pontosan az elbeszélő leírja.
Az információs korlátból következik a magyarázatok korlátja, mely azonban nem egyformán szigorú az E1 két idejében. Ez a korlát a jelen idejű elbeszélés esetében jóval szigorúbb, és leküzdése következetes író számára igen nehéz feladat. Épelméjű, három évesnél idősebb ember nem magyaráz el magának magától értetődő dolgokat, különösen akkor, ha azok éppen megtörténnek vele: az időben párhuzamos gondolkodás többnyire csupán a történésekre adott reakció lehet. A történet megtorpanása árán beiktatott hosszadalmas megfontolások, vívódások éppen azt az erőt szívják el, melyet az E1J jelent. A múlt idejű elbeszélésnek ilyen korlátai nincsenek, az elbeszélő bármikor megtorpanhat, és magyarázkodhat – a formai konvenciókon belül.
Sajnos speciálisan az E1M-re ilyen korlát is létezik. Meg kell (illik) ugyanis indokolni, hogy az elbeszélő miért beszél el. Ugyanez az igény hozza magával a közönség explicit vagy implicit megjelölésének szükségességét is, a közönség megjelölése pedig szinte automatikusan kijelöli az elbeszélés formáját. A leglazábbtól a legszigorúbb formai korlátokig lehet élőbeszéd, írásos feljegyzés, hivatalos írásos beszámoló, publicisztikai beszámoló, személyes vagy hivatalos napló. A legtöbb író ezeket a meghatározó lépéseket elhagyja, az igazán nagyok azonban gondosan ügyelnek arra, hogy az E1M ne lógjon a levegőben. A Sztrugackij fivérek a Fiú a pokolból kisregényükben ezt egyetlen szóval megoldották, a „fiúk” szóval jelezve a közönséget (bajtársak) és az elbeszélés formáját (élőbeszéd). A Viking visszatérben és a Távoli tűzben Zsoldos Péter is csupán néhány mondattal helyére tette a narrációt, legújabb példaként Dean Koontz Odd regényeiben (magyarul a rettenetes Halottlátó címen) a forma és közönség indoka ugyanaz: szépirodalmi mű kéziratát olvassuk.
A következő logikai korlát a nyelvé, mely a magyarázat korlátainak különbözősége miatt ugyancsak nem egyformán szigorú a két elbeszélő időben. Az E1J nyelvi korlátja lazábbnak tűnik, de csak első gondolatra az. Valójában igen nehéz nyelvi „stílusban maradni”, mely bizony csak indokolt esetben lehet irodalmi, hiszen ez a nyelv a FŐSZEREPLŐ saját hangja. Mely hangnak, kifejezésmódnak konzekvensen és kötelezően tükrözni kell a főszereplő jellemét, műveltségét, társadalmi státuszát, múltját, érzelmeit, etc. – mely valószínűleg csak részben áll átfedésben a szerző jellemével, műveltségével, társadalmi státuszával, múltjával, érzelmeivel, satöbbijével. Ezért a szigorúan kötelező kifejezésmódért kárpótolja viszont az arra hajlamos szerzőt, hogy ebben az elbeszélésmódban találja a legtágabb teret a beszélt nyelv leleményeinek kamatoztatásához, saját nyelvi kifejezőkészségének, sokszínűségének felvillantásához. E3J-ben a szleng, az élőbeszéd fordulatai természetesek, az olvasó a történet szerves részének fogja fel őket.
Bármilyen különös, a szigorúbb formákhoz kötődő E1M nagyobb nyelvi szabadságot ad, hiszen a forma és a közönség, így a nyelvi szint megválasztása az író szíve joga.
Filozofikus írásokhoz, nagy formátumú világok bemutatásához az E1J a legkevésbé alkalmas elbeszélő mód, az E1M jóval tágabb teret ad. Akciójelenetekhez, gyors történésekhez, érzelmi állapotok elíráshoz a fegyelmezetten kivitelezett E1J-nél nincs hatásosabb eszköz.
Valószínűleg az E1 eleve felfokozott kifejezésmódja vezet oly könnyen a narráció fegyelmének lazulásához ebben az elbeszélésmódban. Ha azonban az író E1-ban rúgja fel a külső szabályokat, ritkán érzékeli azt nyilvánvaló logikai vagy stílustörésként, így természetesen ritkán képes önmaga kijavítani a hibát.
Csapdák, hibák, gyengeségek
Emberek vagyunk. Ez jó kiindulási alap E1-ben is. Azonban éppen a nagyképű, világesze, önjelölt irodalmi Nobel díjas magyar sci-fi író az, aki többnyire ezt az elbeszélésmódot választja – tehát kevéssé hajlamos fel- és elismerni saját gyengeségeit.
Fegyelmezetlenség
Mivel az elbeszélésmódnak több korlátja van, így a fegyelem annál többféle fellazulását tapasztalhatjuk E1-ben.
Az információs korlát fellazulása, ha az elbeszélő hirtelen többet tud a lehetségesnél. A felesleges tudás ugyanazzal a veszéllyel jár, mint E3-ban: a szöveg, a cselekmény, a jellemek részévé válik, és attól kezdve igen nehéz, sok töprengéssel és írásmunkával jár kijavítani. Ráadásul patikamérlegen kimérendő, hogy a törékeny emberi emlékezet milyen pontos információátvitelt enged meg elméletileg. (Megjegyzendő, hogy a hallgatólagos irodalmi konvenció szerint tetszőlegeset, azonban a Terra szerkesztőinek legalább egyike ezzel nem szükségszerűen ért egyet.)
A magyarázatok korlátját sokan egyszerűen nem veszik figyelembe, csak mondják, mondják, saját hangjuktól megrészegülve, egészen addig, míg bele nem botlanak a tárgyalás során a szükségszerűségébe – és akkor is folytatják úgy tovább, ahogyan elkezdték. Erre nézve mi itt a Terrán szigorúak vagyunk: ha nem tudod az E1M-ed indokolni, akkor ne használd!
A másik fajta fegyelmezetlenség, a narráció idejének csúszkálása, E1-ben az eleve magasabb érzelmi töltet miatt sokkal gyakoribb: a felgyorsuló események a múlt idejű elbeszélést jelen idejű sodrásba viszik át. Ez E1-ben is a könnyen javítható hibák közé tartozik, ugyanaz vonatkozik a javításra, mint E3-ban. Az ilyen időcsúszás stílusértéke és kifejezés fokozó ereje nagyobb, mint E3-ban, de itt óvatosan kell bánni vele, nehogy esetlegességként jelenjen meg. Általában mégis inkább kerülendő kezdők számára – nem könnyű visszatalálni az eredeti hanghoz, főképpen a mikorra ráérezni.
A nyelvi korlát fegyelmének be nem tartása E1J-ben vezet a legkönnyebben stílustöréshez, és talán itt is a legnehezebb kijavítani, ha már bekövetkezett. Nagyon kell ezzel vigyázni, mert az egész elbeszélés hitelességét kérdőjelezi meg az effajta hiba.
Stílustörés
E1-ban stílustörésként értelmezhető leggyakoribb baleset, amikor a narráció megtartja ugyan E1 jellegét, de az élettől és/vagy a deklarált beszámoló-stílustól idegen, általában az irodalmi kifejezésmód jelenik meg indokolatlanul.
