A jellem fejlődése, mint ideologikus mítosz és meghackelt valóság
A tehenek általában ritkán jó szagúak, ez alól a szent tehenek sem kivételek, sőt a szentek szentje, műítészek kedvence, a jellemfejlődés az igazán penetráns valami. Egy kicsit szeretnénk csökkenteni ezt a bűzt, és érthetővé tenni, hogy mit várunk e téren itt a Terrán.
Abban már megegyeztünk, hogy jellemet ábrázolni muszáj – ha lehet. Az viszont legalább ennyire lényeges, hogy a jellemnek mijét ábrázolja az író. A kritikusok – és szerkesztők –, egy részének van egy káros rögeszméje: a jellem fejlődésének ábrázolását követelik a műtől.
Már a szóhasználaton is látszik a jelenség erősen ideologikus volta: a fejlődés szó ab ovo pozitív kicsengésű, tehát a jellem fejlődése feltehetően pozitív változás. Azok tehát, akik a jellemfejlődést követelik, pozitív változást követelnek. Mivel a pozitív meghatározása erősen társadalom – ideológia – függő, így a jellemfejlődés is csak adott ideologikus keretek között értelmezhető. Megkövetelése így irodalmi szempontból anélkül megkérdőjelezhető, hogy az emberi jellem kialakulásáról, változásairól egyetlen szót is ejtenénk.
Magyarországon ez a követelmény valószínűleg a bolsevik ideológia/esztétika maradéka, bár természetesen ez a tévképzet jó száz évvel a bolsevik ideológia előtt felbukkan, a francia felvilágosodás hozta magával, de visszaugorhatunk éppen a keresztény mítoszokig is: a megtérés egyfajta jellemfejlődés – az egyház szempontjából legalábbis, Saulus-Paulus átváltozása követendő példa a keresztény ember számára. Az ok mindhárom esetben az az ambíció, hogy a nép szellemét és jellemét fejlesszék – természetesen a kívánt irányba: kereszténység felvétele, a szabaccságegyellőségtessvériség, vagy a proletárdiktatúra elfogadásának irányába. Azt pedig mindhárom derék társaság jól tudta, hogy erre legalkalmasabb a művészeti alkotás. Jól beleverték hát a buksi kobakokba, hogy csak az az érdemes szereplő, aki valamely ideológiai megfontolások alapján pozitívnak ítélt jellemvonásokkal rendelkezik. Ez természetesen lehet sajátja, de didaktikai szempontból nyilvánvalóan sokkal jobb, ha valamely alacsonyabb rendűnek ítélt platformról (pogány, dekadens arisztokrata, a gyáros vagy terményrejtegető kulák semmirekellő fia) kiindulva teszi magáévá a kívánt vonásokat (akaratlanul, vagy akarattal, de valamiféle megvilágosodás-féleség irodalmi szempontból sohasem árt), mert így remek példát szolgáltat az istenadta nép még nem egészen az ideológia mentén rendeződött egyedei számára. Érdekes egybeesés, hogy az ókori irodalom általában inkább a jellem szilárdságát, mint változékonyságát követelte meg – lásd római jellem.
A jellemfejlődés első csapdája tehát rögtön elő is állt: mi a fejlődés? III. Richárd tudatosan megváltoztatja a jellemét – gazember lesz. Ezt bizonyos dekadens/destruktív irányzatokon kívül senki sem könyveli el fejlődésnek – viszont művészileg igencsak érdekes és gyümölcsöző lehetőség. Talán helyesebb lenne általában jellemváltozásról beszélni.
Talán.
De létezik-e valójában a jellem változása? Ha igen, milyen mélységben? Valójában követhető-e úgy, ahogyan egy egyszerű kémiai reakció követhető?
Az emberi jellem valójában csak a felnőttkorig változik – ha változik. Bizony előfordul sajnos, hogy egy gyereket olyan csapások érnek, amelyek jellemét szinte megingathatatlan börtönbe zárják, esetleg még a serdülőkor előtt. A serdülőkor hozza nyilvánvalóan a legnagyobb változásokat: az agy újrahuzalozódik [1], a hormonális folyamatok addig soha nem tapasztalt emocionális, és/vagy gondolkodásbeli változásokat okoznak. A hirtelen nagykorúvá lett fiatal felnőtt pedig addig nagyjából ismeretlen kihívásokkal szembesül. Huszonöt éves kor után a jellem becsontosodik (Legalábbis az alaptulajdonságok. Kisebb tulajdonságok jönnek-mennek, de a jellem váza, alapelvei legalább olyan szilárdak, mint maga a csontváz.), nagyon nagy megrázkódtatások, revelációk szükségesek ahhoz, hogy megváltozzék, és a változás a legtöbb esetben csak átmeneti.
Nem találkoztam még emberrel, aki napról napra lenne egy kicsit jobb vagy rosszabb. Akinél tapasztaltam bármiféle jellemváltozást, annál – még a halmozódó befolyások hatására bekövetkező változás is – többnyire ugrásszerűen jelentkezett. Nem hiszem, hogy meg lehetne különböztetni az állomásokat, ahol egy kicsit ilyen vagy olyan irányba fordul az illető jelleme. Durva példa: bár számtalan jel előz meg egy válást, legtöbbször nem tudható, hogy mi volt az az utolsó csepp, mely az egyik fél jellemét olyan irányba változtatta, mely többé már nem kompatibilis a másik felével – vagy éppenséggel csak az az utolsó csepp látható, amely miatt felborult az egész. A folyamat maga viszont követhetetlen. Ami van, az a kicsordult pohár – a felbomlott kapcsolat.
Ez tükröződik az irodalmi művek azon tömkelegében, melyekben nem változik egy fikarcnyit sem a szereplők jelleme: sokszor ez a szilárdság a jellemük alapja, mint ahogy mások jellemének alapja a változékonyság. Fejlődés azonban ez utóbbi esetben sem érhető tetten. Hemingway kisregénye értéktelen lenne, mert az öreg halász jelleme nem fejlődik? Shakespeare drámája rossz, mert Hamlet végig ugyanaz a makacs bosszúálló gépezet? Vagy mi a helyzet Kakukk Marcival?
Papíron, gondolatkísérletek erejéig (különösen valamiféle ideológiai elhatározottsággal) természetesen lehet, talán még izgalmas és érdemes is a jellem változását, horribile dictu fejlődését ábrázolni. Még azt is megkockáztatom, hogy aki gyermekszereplőkről ír, és azok változása/fejlődése nem jelenik meg a művében, az komoly hibát követ el. A gyermeki lélek fejlődése/változása kiváló ábrázolásának példája a zsánerben O.S. Card Végjáték című regénye és párja az Ender Árnyéka.
Egy gondolatkísérlet erejéig engedjük meg, hogy jellemváltozás általános emberi tulajdonság, így irodalmilag ábrázolandó legyen!
A változás követhetőségét, ábrázolhatóságát/ábrázolandóságát erősen meghatározza a mű formája, terjedelme. Egy féloldalas novella, hacsak nem éppen a jellemváltozásról szól (nemigen találni ilyet), nehezen engedi meg a változás követését. Nem lehetetlen elképzelni azt sem, hogy egy hosszabb mű éppen addig a pillanatig tart, amikor a változás lezajlik, de magát a változást már nem látjuk.
Így semmiképpen sem szabad a jellemváltozást általános követelményként az írók elé állítani, különösen nem szabad arra általános érvényű (vulgárpszichológiai alapokon nyugvó) recepteket adni – és azok teljesítését számon kérni, mivel ez:
Az ilyen igények kielégítésére létezik egy külön műfaj, úgy hívják: fejlődésregény.
Most talán azon gondolkodsz: „Mit is akarnak ezek?”
Nos, azt akarjuk, hogy ábrázold a jellemet, úgy, ahogyan ezt a kapcsolódó írásban olvashattad. Helyezd a legszélsőségesebb események viharába, vagy pihentesd a leghétköznapibb körülmények között, és írd le a reakcióit! Ha bekövetkezik a változás, akkor írd le azt is! De sohase változtass egy jellemen csak azért, mert kötelező, és azért sem, mert akkor egy csavarral megoldást találsz a történet csapdájára! Ha változás történik, az művészileg hiteles legyen, ne könyvtár- vagy laborszagú mesterséges valami.
Jegyzet:
(1) Nature 442, 865 - 867 (23 Aug 2006) News Feature
A tehenek általában ritkán jó szagúak, ez alól a szent tehenek sem kivételek, sőt a szentek szentje, műítészek kedvence, a jellemfejlődés az igazán penetráns valami. Egy kicsit szeretnénk csökkenteni ezt a bűzt, és érthetővé tenni, hogy mit várunk e téren itt a Terrán.
Abban már megegyeztünk, hogy jellemet ábrázolni muszáj – ha lehet. Az viszont legalább ennyire lényeges, hogy a jellemnek mijét ábrázolja az író. A kritikusok – és szerkesztők –, egy részének van egy káros rögeszméje: a jellem fejlődésének ábrázolását követelik a műtől.
Már a szóhasználaton is látszik a jelenség erősen ideologikus volta: a fejlődés szó ab ovo pozitív kicsengésű, tehát a jellem fejlődése feltehetően pozitív változás. Azok tehát, akik a jellemfejlődést követelik, pozitív változást követelnek. Mivel a pozitív meghatározása erősen társadalom – ideológia – függő, így a jellemfejlődés is csak adott ideologikus keretek között értelmezhető. Megkövetelése így irodalmi szempontból anélkül megkérdőjelezhető, hogy az emberi jellem kialakulásáról, változásairól egyetlen szót is ejtenénk.
Magyarországon ez a követelmény valószínűleg a bolsevik ideológia/esztétika maradéka, bár természetesen ez a tévképzet jó száz évvel a bolsevik ideológia előtt felbukkan, a francia felvilágosodás hozta magával, de visszaugorhatunk éppen a keresztény mítoszokig is: a megtérés egyfajta jellemfejlődés – az egyház szempontjából legalábbis, Saulus-Paulus átváltozása követendő példa a keresztény ember számára. Az ok mindhárom esetben az az ambíció, hogy a nép szellemét és jellemét fejlesszék – természetesen a kívánt irányba: kereszténység felvétele, a szabaccságegyellőségtessvériség, vagy a proletárdiktatúra elfogadásának irányába. Azt pedig mindhárom derék társaság jól tudta, hogy erre legalkalmasabb a művészeti alkotás. Jól beleverték hát a buksi kobakokba, hogy csak az az érdemes szereplő, aki valamely ideológiai megfontolások alapján pozitívnak ítélt jellemvonásokkal rendelkezik. Ez természetesen lehet sajátja, de didaktikai szempontból nyilvánvalóan sokkal jobb, ha valamely alacsonyabb rendűnek ítélt platformról (pogány, dekadens arisztokrata, a gyáros vagy terményrejtegető kulák semmirekellő fia) kiindulva teszi magáévá a kívánt vonásokat (akaratlanul, vagy akarattal, de valamiféle megvilágosodás-féleség irodalmi szempontból sohasem árt), mert így remek példát szolgáltat az istenadta nép még nem egészen az ideológia mentén rendeződött egyedei számára. Érdekes egybeesés, hogy az ókori irodalom általában inkább a jellem szilárdságát, mint változékonyságát követelte meg – lásd római jellem.
A jellemfejlődés első csapdája tehát rögtön elő is állt: mi a fejlődés? III. Richárd tudatosan megváltoztatja a jellemét – gazember lesz. Ezt bizonyos dekadens/destruktív irányzatokon kívül senki sem könyveli el fejlődésnek – viszont művészileg igencsak érdekes és gyümölcsöző lehetőség. Talán helyesebb lenne általában jellemváltozásról beszélni.
Talán.
De létezik-e valójában a jellem változása? Ha igen, milyen mélységben? Valójában követhető-e úgy, ahogyan egy egyszerű kémiai reakció követhető?
Az emberi jellem valójában csak a felnőttkorig változik – ha változik. Bizony előfordul sajnos, hogy egy gyereket olyan csapások érnek, amelyek jellemét szinte megingathatatlan börtönbe zárják, esetleg még a serdülőkor előtt. A serdülőkor hozza nyilvánvalóan a legnagyobb változásokat: az agy újrahuzalozódik [1], a hormonális folyamatok addig soha nem tapasztalt emocionális, és/vagy gondolkodásbeli változásokat okoznak. A hirtelen nagykorúvá lett fiatal felnőtt pedig addig nagyjából ismeretlen kihívásokkal szembesül. Huszonöt éves kor után a jellem becsontosodik (Legalábbis az alaptulajdonságok. Kisebb tulajdonságok jönnek-mennek, de a jellem váza, alapelvei legalább olyan szilárdak, mint maga a csontváz.), nagyon nagy megrázkódtatások, revelációk szükségesek ahhoz, hogy megváltozzék, és a változás a legtöbb esetben csak átmeneti.
Nem találkoztam még emberrel, aki napról napra lenne egy kicsit jobb vagy rosszabb. Akinél tapasztaltam bármiféle jellemváltozást, annál – még a halmozódó befolyások hatására bekövetkező változás is – többnyire ugrásszerűen jelentkezett. Nem hiszem, hogy meg lehetne különböztetni az állomásokat, ahol egy kicsit ilyen vagy olyan irányba fordul az illető jelleme. Durva példa: bár számtalan jel előz meg egy válást, legtöbbször nem tudható, hogy mi volt az az utolsó csepp, mely az egyik fél jellemét olyan irányba változtatta, mely többé már nem kompatibilis a másik felével – vagy éppenséggel csak az az utolsó csepp látható, amely miatt felborult az egész. A folyamat maga viszont követhetetlen. Ami van, az a kicsordult pohár – a felbomlott kapcsolat.
Ez tükröződik az irodalmi művek azon tömkelegében, melyekben nem változik egy fikarcnyit sem a szereplők jelleme: sokszor ez a szilárdság a jellemük alapja, mint ahogy mások jellemének alapja a változékonyság. Fejlődés azonban ez utóbbi esetben sem érhető tetten. Hemingway kisregénye értéktelen lenne, mert az öreg halász jelleme nem fejlődik? Shakespeare drámája rossz, mert Hamlet végig ugyanaz a makacs bosszúálló gépezet? Vagy mi a helyzet Kakukk Marcival?
Papíron, gondolatkísérletek erejéig (különösen valamiféle ideológiai elhatározottsággal) természetesen lehet, talán még izgalmas és érdemes is a jellem változását, horribile dictu fejlődését ábrázolni. Még azt is megkockáztatom, hogy aki gyermekszereplőkről ír, és azok változása/fejlődése nem jelenik meg a művében, az komoly hibát követ el. A gyermeki lélek fejlődése/változása kiváló ábrázolásának példája a zsánerben O.S. Card Végjáték című regénye és párja az Ender Árnyéka.
Egy gondolatkísérlet erejéig engedjük meg, hogy jellemváltozás általános emberi tulajdonság, így irodalmilag ábrázolandó legyen!
A változás követhetőségét, ábrázolhatóságát/ábrázolandóságát erősen meghatározza a mű formája, terjedelme. Egy féloldalas novella, hacsak nem éppen a jellemváltozásról szól (nemigen találni ilyet), nehezen engedi meg a változás követését. Nem lehetetlen elképzelni azt sem, hogy egy hosszabb mű éppen addig a pillanatig tart, amikor a változás lezajlik, de magát a változást már nem látjuk.
Így semmiképpen sem szabad a jellemváltozást általános követelményként az írók elé állítani, különösen nem szabad arra általános érvényű (vulgárpszichológiai alapokon nyugvó) recepteket adni – és azok teljesítését számon kérni, mivel ez:
- illetéktelen és mély beavatkozás az írói szuverenitásba. Az emberi elme változatossága, a jellemet formáló szituációk száma szinte végtelen. Ha valaki valószínűtlen jellemeket ábrázol, hadd tegye! Csak csinálja jól! Ha nem akar valaki jellemfejlődést ábrázolni, bizonyos kötelező érvényű témákon túl (lásd feljebb), hadd ne ábrázoljon!
- ez a követelés sok esetben nem egyéb, mint ideologikus elvárások ráerőltetése az irodalomra.
- az efféle követelmény lehet az ideologikus diktátumnál is rosszabb: divatáramlatoknak az irodalomra erőltetése.
- sokszor nem egyéb, mint az ítész saját sekélyességének, szűklátókörűségének, negatív előítéleteinek kivetülése, mindig kéznél lévő bunkósbotja a lusta kritikusnak.
Az ilyen igények kielégítésére létezik egy külön műfaj, úgy hívják: fejlődésregény.
Most talán azon gondolkodsz: „Mit is akarnak ezek?”
Nos, azt akarjuk, hogy ábrázold a jellemet, úgy, ahogyan ezt a kapcsolódó írásban olvashattad. Helyezd a legszélsőségesebb események viharába, vagy pihentesd a leghétköznapibb körülmények között, és írd le a reakcióit! Ha bekövetkezik a változás, akkor írd le azt is! De sohase változtass egy jellemen csak azért, mert kötelező, és azért sem, mert akkor egy csavarral megoldást találsz a történet csapdájára! Ha változás történik, az művészileg hiteles legyen, ne könyvtár- vagy laborszagú mesterséges valami.
Jegyzet:
(1) Nature 442, 865 - 867 (23 Aug 2006) News Feature
