Irodalmi Tér - novellaértékelés

Az Irodalmi Tér (IT), melyet a novellák kiválasztására alkalmazok az Antológiánál, valójában tér nyolcad, három koordinátatengely (Stílus, Gondolatiság, Eredetiség) pozitív fele által határolt rész. Pontosabban még a pozitív tengely felek is csupán tíz egység hosszúak. A mű eredővektorát, melynek abszolút hossza szerint rangsorolom a az írásokat, három síkvektor eredője adja meg (valójában az eredővektor abszolút hosszának felét használom, mert így az eredővektor három koordinátája is a 0-10 hosszúságú tengelyeken olvasható le. A gyakorlatban ezek a koordináták keveset mondanak, legföljebb abban orientálhatnak, hogy melyik tengely mentén kívánatos a szerző fejlődése általában. A gyakorlatban a síkvektorok koordinátai értő szemnek témától függetlenül szinte mindent elárulnak az írásról. A síkvektorok pedig három, a megfelelő tengely által befogott síkban találhatók: a Stílus és a Gondolatiság tengely által meghatározott, a Stílus és Eredetiség tengely által kifeszített, és a Gondolatiság-Eredetiség tengelyek által adott síkban.

Az utolsóval kezdem, mert ez a rendszer legobjektívebb síkja – ugyanakkor Achilles-sarka is lehet, ugyanis a tematika ezen a síkon jelenik meg. Objektív, mert annak eldöntése, hogy a téma mennyire eredeti, kellő olvasottsággal teljesen egyértelmű – ugyanakkor a szerkesztőknek kétséges esetben nagyon nagy segítség lenne egy a lehetőségekhez képest teljes, kereshető tematikus bibliográfia. Talán az Írószövetség SF Szakosztály honlapon egyszer erre is lesz lehetőség. A téma gondolatiságának értékelése már keményebb dió, és a döntés itt szubjektív lehet, egyrészt a pontozó egyéni preferenciái, másrészt a témák időbeli avulása, divatossága, korszerűsége-elavultsága miatt. Nyilvánvaló, hogy például egy Mars arccal foglakozó, sci-finek gondolt mű ebben a rendszerben az Eredetiség tengelyen jó eséllyel nullát kap, és ugyanez bizony előfordulhat a Gondolatiság tengelyen is, ha a szerző nem képes valami pluszt hozzátenni ehhez az idejétmúlt és/vagy okafogyott témához. A Gondolatiság tengely mentén mérlegelhet a pontozó olyan tulajdonságokat is, amelyeket hagyományosan a mondanivaló tárgykörébe szokás sorolni. Morális és/vagy filozófiai üzenet, emberi tartalom nálam mindig előnyt élvez a szimpla kalandtörténettel vagy paródiával szemben, bár ez utóbbi szellemessége itt díjazható. Ugyanezen a síkon pontozható – elvégre tudományos-fantasztikumról beszélünk – a szerző azon képessége, hogy milyen mélységben, színvonalon és következetességgel képes az ún. tudomány (többnyire technológia, a teljes igazság kedvéért) ábrázolására a novellában, legyen az létező, extrapolált vagy kitalált tudomány.

Az a szerző, aki ezen a síkon alacsony Eredetiség pontot kap, az kezdjen el erősen gondolkodni új témákon, ötleteken – vagy a régiek újszerű megközelítésén. Az olvasás (sci-fi) sokat segít az itt megfeneklő szerzőkön. Aki a Gondolatiság tengelyen kapott alacsony pontszámot, ott valószínűleg a mondanivaló, az üzenet vagy a tudomány szenvedett csorbát – legtöbbször a kalandok oltárán áldozódnak föl, az üres kalandok, vagy az öncélú poénok között sikkadnak el a föntiek. Az olvasás itt is segít, de nem árt, ha az alacsony gondolati pontszámokat kapott szerző az olvasnivaló tekintetében tágabbra tekint a lektűrnél, és még abban is inkább a minőségre, mint a mennyiségre törekszik. Aki ezen a síkon mindkét tengelyen alacsony pontot kapott (értsd négy alatt), de a másik két síkon magas pontszámot ért el, az gondolkodjon el azon, hogy érdemes-e erőltetnie a tudományos fantasztikus zsánert – vagy elég tág-e természettudományos és sci-fi műveltsége ahhoz, hogy ebben a zsánerben alkosson. Az olvasás természetesen a kéttengelyes hendikepen is segít.

Hasonlóan objektív sík a Stílus-Gondolatiság síkja. Itt ugyanis azokat a kölcsönhatásokat mérlegeli a pontozó, melyek adott mű objektív irodalmi jellemzői. A szakmaiságot, az írás belső egyensúlyát és logikáját elemezheti. Itt kerül mérlegre, hogy vajon a szöveg stílusa összhangban áll-e témájával, szándékolt mondanivalójával, a történettel. Tévhit ugyanis (vagy még inkább a rest elme menedéke), hogy ugyanaz a történetet számtalan féleképpen el lehet mondani. A gyakorlatban ez talán jó, ha kéttucatnyi működőképes variációt jelent, és ezek közül is talán ha öt, mely igazán ütos. Itt lehet mérlegelni, hogy a történet alkalmas-e és mennyire a téma, mondanivaló megjelenítésére, a szereplők ábrázolására. Itt dönthető el, vajon a választott szereplők alkalmasak-e a téma, a mondanivaló, a történet megjelenítésére. Mérlegelhető az elemek hitelessége: a jellemábrázolásé, az atmoszféráé, a történeté. Pontozható az alkotás egyensúlya, azaz, hogy a terjedelme, belső szerkezete, a leíró, cselekvő és párbeszédes-gondolati részek aránya megfelelően támogatja-e a témát, a mondanivalót, a történetet és a szereplők ábrázolását. Könnyen követhető, vajon a szöveg következetes-e saját logikájával, egyáltalán, követ-e valamiféle logikát, és ha nem, mennyire indokolhatóan tér el a logika szabályaitól (ne feledjük, fantasztikus művekről van szó). Egyértelműen eldönthető, hogy nyelvében, helyesírásban mennyire követi a szabályokat – megsérti, esetleg forradalmasítja azokat (ez utóbbira magyar sci-fiben sajnos eddig nemigen volt példa). Kissé szubjektív, de itt pontozható a mű humora is. Normális esetben a kézirat küllemét is itt lehetne/kellene pontozni, én azonban a formai gyengeségektől ismeretlen szerzőnél, első alkalommal elnéző vagyok.

Az a szerző, aki ezen a síkon alacsony pontszámokat kap, azon gondolkodjon el, hogy szakmailag, az irodalom technikai részét tekintve készen áll-e egyáltalán arra, hogy nyilvánosság elé lépjen írásával, még akkor is, ha a másik két síkban magas pontszámokat kapott. Ilyen esetben is segít a sok olvasás, azonban a technikai nehézségeken gyorsabban úrrá lehet az illető, ha íróiskolai tanulmányokat folytat önállóan vagy szervezett formában. Megpróbálkozhat az írókörökkel is, amennyiben képesnek érzi magát arra, hogy felismerje saját szintlépését vagy ugrását, és elszakadjon a közösségtől, ha újat már nem kaphat (más kérdés, ha azért marad, hogy továbbadja tudását). Ha valaki a Gondolatiság-Eredetiség síkon is alacsony pontszámokat kapott, az mérlegelje saját műveltségbeli hiányosságait, és várjon a nyilvános publikálással, amíg hiányosságait meg nem szünteti, vagy mérsékli.

Számomra a legfontosabb, bár összességében a legkevésbé objektív a Stílus-Eredetiség síkja. Az Eredetiség tengely természetesen objektívebb, hiszen kellő olvasottsággal viszonylag könnyen felmérhető, hogy az aktuális írás stílusa ismerős-e valahonnan, ismert írók vagy irányzatok követéséről van-e szó. Könnyen eldönthető, mennyire közhelyes irodalmilag adott mű. Az irodalmi közhely manapság úgy terjed, mint a lepra, pedig a magyar nyelv – és nemcsak az irodalmi, hanem a szép beszélt nyelv is – ellentétben az angollal vagy a franciával, nem támogatja a frázisokat, bevált szerkezeteket. Ahogy Esterházy Péter mondta, minden magyar költőnek van saját ríme. Prózában is a ugyanilyen kötelező lenne a saját fordulat, mely természetesen nem merevedhet modorossággá. Mert kétféle modorosság is itt, az Eredetiség tengely mentén pontozódhat: az egyéni, mely természetesen csak több kézirat elolvasása után tűnhet föl, és az általam kollektív modorosságnak nevezett jelenség, mely az irodalmi-nyelvi divatok visszatükröződése a kéziratban. A Stílus tengely ezen a síkon a rendszer legszubjektívebb része, a pontozó, mint olvasó, itt hozza meg a végső, tetszik-nem tetszik döntést. És erről bővebben szólni csak fecsegés lenne.

Aki itt magas pontszámokat ér el, az bármilyen gyengén is teljesít a másik két síkon, potenciális író – és potenciálisan jó író. Mondhatja ennek a bárki az ellenkezőjét, de aki megteszi, az bizonyítsa is! A technikai és műveltségbeli hiányosságok megszüntethetőek ugyanis, de egyéni, élvezhető stílus csak a tehetségeknek adatik meg. A többi – sajnos nem néma csend, mert a tehetségtelenek valahogy mindig hangosabbak, mint a tehetségesek, egy tökéletes világban azonban nem így lenne… Aki viszont ezen a síkon alacsony pontszámokat a kapott, bármilyen magasak is a másik két síkban elért pontjai (eléggé valószínűtlen kombináció, a tapasztalatok szerint), annak érdemes megfontolnia, hogy neki való-e egyáltalán az írás. Természetesen, ha valaki az Eredetiség tengelyen alacsony pontszámot kapott, de a Stílus tengelyen magasat, azzal “csupán” az a baj, hogy még nem találta meg egyéni hangját. Ennek számtalan oka lehet, a legkézenfekvőbb, “most kezdtem írni”-n kívül. A szigorú önvizsgálat mindenképpen segít ezen a problémán. Aki viszont alacsony Stílus koordinátát, de minden egyéb helyen magas pontot kapott, és itt, az Eredetiség tengely mentén is jó pontszámot ért el, az reklamáljon nyugodtan! A pontozó ízlésével lehet vitatkozni, és az elírás sem ismeretlen jelenség.

A módszert eddig öt pályázat esetében teszteltem, három ÚG-s pályázatban, ahol egyedül értékeltem, egyszer Preyer Hugo Díjra beküldött novellák zsűrizése esetében, legutóbb (2011. november) pedig a KIMTE Budapest 200 pályázatának zsűrijében.
Az ÚG-nél a rangsor nem igazán számított, de a külső pályázatoknál az IT az első helyezettet egyértelműen, rakétaként lőtte a csúcsra. A további helyezések úgy alakultak, ahogy egy hagyományos, nem rangsoros, hanem pontozásos zsűri eredményei alakulhatnak: vegyes, ilyen-olyan értékítéletek alapján hozott tetszik-nem tetszik döntések szerint elszórt tíz pontok és nullák hoztak tömeges holtversenyeket az előkelő helyezéseknél. A végeredményben a második és harmadik hely így semmit sem tükröz, csupán egy “alkut” a zsűritagok között a második helyezettek holtversenyére vonatkoztatva – akár fordítva is megeshetett volna. Megjegyzendő, hogy az IT a holtversenyes második helyezetteket is magas pontszámmal jutalmazta.

Arra jó volt a zsűrizés, hogy teszteljem a rendszert ezen a meglehetősen nagy, idegen mintákon, és meggyőződjem arról, az eredménye legalábbis nem üt el a tökéletesen szubjektívnek látszó értékítéletekkel dolgozó zsűritagok eredményétől. Az is bebizonyosodott, hogy – legalábbis, ha én használom – a tematikus ítélet szinte tökéletesen visszaszorul, mindössze a téma eredetiségének megítélésben jelentkezik. Az eredetiség viszont nem meghatározó követelmény a rendszerben, és én sem veszem általában nagyon szigorúan. Kivételesen nagy súllyal szerepelt azonban az Utópia pályázat esetében, hiszen éppen az a célom, hogy minél szélesebb merítésű és változatosabb utópia víziókat mutassunk be. Ez persze nem jelenti azt, hogy az irodalmi értékek ne dominálnának továbbra is.

Mivel a zsűrik másik két tagja pontozott, kénytelen voltam magam is átkonvertálni az eredményt a 0-10-es skálára. Ami meglepően könnyen sikerült! Ez még remekművek esetében is nagyjából azt jelenti, hogy 15 IT pont fölött tíz zsűri pont jár, a 6 IT pont alattiak nullát kapnak – mely nagyjából az értéküknek megfelelő pontszám.

Ez helyre teszi az Irodalmi Tér pontjait is valamiféle értékítélet skálán: a hat pont alatt teljesítőkkel nem kell foglakozni. Az IT-ben nem sikerült még null vektort kiszámítani (a lágy szívemen túl talán elméletileg is lehetelen, valamilyen, még ha minimális gondolati teljesítmény minden írásban megtalálható), IT skála legfelsőbb tartománya kevésbé problematikus: a gyakorlatban eddig az öt tesztben sohasem jött ki tizenhat fölötti érték abban a rendszerben, ahol a maximális vektorhossz 17,32. Ez nagyjából azt jelenti, hogy Odónak igaza van: a tökéletes mű csupán elvileg létezik. Ezért támogatom a rangsor és nem pontszám alapján hozott zsűri döntéseket általában.

Az is bebizonyosodott, hogy az Irodalmi Tér gyengéje megegyezik az erősségével. Mivel a szubjektív (emberi) értékítélet meglehetősen visszaszorult, előfordulhat, hogy kiszór olyan novellát, mely esetleg minden értéktelensége dacára tetszik az olvasónak, vagy fordítva, egy sok szempontból értékesnek ítélt mű nem nyeri el az olvasók tetszését. Ahogy mondani szokás, a puding próbája az evés, ilyesmi eddig nem fordult elő, de három kísérlet ebben az esetben nem elegendő tapasztalat.

Mindenesetre szeretném azt hinni, hogy az Új Galaxis esetében a Zsoldos zsűri részéről kapott dicséretek hátterében legalább öt százalékban a kiválasztási rendszer is ott rejtőzik. Hadd részesüljek egy kicsit a dicsőségből, na!

A külső zsűrizés egyéb tanulságokkal is szolgált. A többségnek az Irodalmi Tér pontjai, a síkvektorok koordinátái, és az eredővektor bizony nem mondanak semmit. Pedig az ördög – szokás szerint – a részletekben van, és a szerzőt éppen a síkvektorok koordinátái orientálhatják a legjobban – ha megérti és odafigyel. A másik, a kételyek artikulására abban, hogy ilyesféle értékelésnek egyáltalán van értelme. Amíg azonban csak kételyek vannak, nincs bizonyíték arra, hogy a rendszer hamis erdményeket szolgáltat, így használhatatlan, alkalmazni fogom.

Ray Bradbury tanácsa kezdő íróknak

"A regényekkel az a gond, hogy eltölthetsz egy egész évet, amíg megírsz egyet és a végén nem jól sikerül… Kezdő írók számára a legegészségesebb, ha pokoli sok novellát írnak. Ha hetente írsz egy novellát – kezdetben nem számít, hogy milyen minőségben, mert legalább gyakorolsz –, az év végére lesz ötvenkét rövid írásod, és határozottan tagadom, hogy ötvenkét rosszat fogsz írni. Az nem lehetséges."

Lendületben

Amikor elragad az írás lendülete egészen veszélyes dolgokra leszünk képesek. Hamis színekkel festjük ki a lokált, szennyezzük a mű atmoszféráját, és belepiszkítunk a saját narratívánkba - törjük a stílust és szarrá pofozzuk a logikát. Ezt annyiféleképpen vagyunk képesek elkövetni, hogy nem igazán könnyű összedni és közreadni.

Egy állatorvosi ló Amerikából:

A szerző a hangzatos nevű R. Garcia y Robertson, a darabot pedig eredetileg az Asimov's jelentette meg. A címe talán Növekvő oxigénszint lenne magyarul (Oxygen rising).

A szerző jó tollú író, főként fantasyban és űroperettben serénykedik. A jelzett novella is általában jól megírt, pergő darab, szerethető, gyűlölhető, élő karakterekkel. Pontosan az ilyen írásoknál esik meg, hogy a történetmesélés lendülete elsodorja az elemi logika és az író által megalkotott saját világ szabályait. Másodlagos, de nem kevésbé fájó hiba, hogy publikált novella lévén, ez a szerkesztők szemét is elkerülte. Harmadlagos hiba, mely a fordításban szándékosan meggyengítve tűnik elő (és valójában nem is hiba, hanem bűn), a szöveg átcsapása Science Faketion-ba.

A háborús novella a Harmónia nevű bolygón játszódik, melynek légkörében nincs elegendő oxigén az emberek számára.

Na most:

"...Átóvakodva a visszahúzódó ajtón megvárta, amíg a zsilip zárkereke átpörög, aztán belépett a nedves, sötét bunkerbe, melynek padlóját tenyérnyi magasan víz borította. Légnyomás-terelő pajzsok szegélyezték az ajtót, és lövészek hasaltak mindkét oldalán fülkéikben, kifelé kémlelve lőréseiken. A bunker belsejében normál földi nyomás uralkodott és Derek mélyen, hálásan lélegezte be a levegőt. Az egész bolygó általában nem volt olyan rossz, mint odakint a felföldön - de közel olyan, átkozottul közel...

...Saját tanácsát megfogadva Derek a legközelebbi lövészhez fordult. A fiatal, atlétikus testű, barna hajú nő a Telepes milícia egyenruháját viselte, és egy rohamgépágyú irányzékába bámult kitartóan. A férfi a legbarátságosabb diplomata-hangján kérdezte meg:

- Hová valósi vagy?...

...Észrevette, hogy a lövészfülke a lány mellett üres, szilánkokra robbant a lőrést ért közvetlen találattól. A Zőccségek szerencsések voltak azzal a lövéssel. A lány is..."

A lokál szine és a szimbólikus logika

Már nyilván kitaláltad, nem a "Táncos (éjszakai) szórakozóhelyként jelölt vendéglátóipari egység" falának színe, hanem a francia romantikusok által méltatott és kitalált helyi színek (couleur locale) kerülnek szóba. Valójában a mű atmoszférájának szerves része, mégis külön tárgyalandó, mert "hála" a posztmodern fantasztikumba gyűrúzésének, egészen elvetemült festési módszerek uralkodtak el a helyi színek felkenésekor. Az írás lendülete által elragadott író képes oldalanként tucatjával ontani a "kis színeseket" és - ha nem jól csinálja –, az írás egy szemernyivel sem lesz hitelesebb, de legalább változatos módon idegesítheti az olvasót és a szerkesztőt – a logikátlanságával is. A lendület elrgad, akis színes beugrik, és a logika már csak szimbolikus formában van jelen. Vagy még úgy se...

Import példánkban ez a helyzet:

A rohamgépágyú – eredetiben assault cannon – olyan jól hangzik! Viszont tökéletes nonszensz abszolút és relatív értelemben is. Abszolút értelemben: a gépágyút kaliberénél fogva járműbe építve, fedélzeti használatra tervezték. Még a Terminátor is beérte egy Gatling géppuskával... Rohamfegyvernek, mint amilyen például az AK-47-es, a gépágyú méreténél fogva alkalmatlan. Relatíve, ebben a szituációban, egy NŐ kezében egyenesen nevetséges: olcsó hollywoodi akciókellék, ütésálló polisztirolból.

A következő két hiba azonban már komoly logikátlanság, melyek egy tőről fakadnak. A kisnyomású, oxigénszegény környezet és a túlnyomásos bunker ellentmondásából. Ilyen esetben a lőréseket külön zsilipelni, dokkolni kell, nem lehet a "rohamgépágyú" (bármilyen kézifegyver) csövét csak úgy kidugni a lőrésen. De ez még valahogyan védhető. Azonban az, hogy a közvetlen találat után, amely szilánkokra robbantotta a lövészfülkét, a bunker nem légtelenedett el, már egészen komoly hiba.

Betüszmog

Atmoszféra nélkül az epikai mű üres lufi. Az atmoszférateremtés viszont újabb kiváló lehetőség szarvashibák elkövetésére, a lufi kénhidrogénnel és/vagy egyéb bűzös gázokkal való felfújására - főként, ha elragad a lendület. Annyira, hogy a bőség zavara fékez, ha itt akarunk kicsit eligazítani.

Apróra tört stílus

Annyi okból és annyiféleképpen vagyunk képesek derékba törni saját stílusunkat, hogy nem igazán könnyű összedni és közreadni általánosabb következtetéseket.


Türelem! Ha ellátsz anyaggal, gyorsan megtelik majd ez az oldal is – nem importtal.

Tagolatlan beszéd

Akadnak bizonytalanságok a párbeszédek tagolása körül - bennem is. Szerencsére Odo szépen összeszedte a hatályos helyesírási és illemszabályok javát (én csak a tánctanár voltam). Talán nem lesz haszontalan, ha megismerkedik velük, aki írásra adja a fejét.

..........Ha az író idéző mondatát a szereplő szavai közé iktatja, a megszakítás után értelemszerűen ki kell tenni a gondolatjelet, ha a szereplő első mondata kérdő-, ill. felkiáltójellel végződik, az időző mondat ponttal végződik, amely után a szereplő szavai újra új mondatként, nagy betűvel kezdődnek. Ha a szereplő első mondatata kijelentő, nem kell utána pontot írni csak gondolatjelet, viszont az idéző mondat után, amennyiben a szerző megítélése szerint a szereplő szavai szervesen folytatódnak, a megszakítás után újra gondolatjel következik, utána vessző, és kis kezdőbetűvel a szereplő élőbeszédének a befejezése.
..........Ez nagyon egyszerű. Az író dönti el, hogy mikor zárja le a szereplő mondatát, és mikor kezdet vele új mondatot. De ha az idéző mondatok közé túl sok, túl gyakori beiktatott mondat kerül, optaikailag, értelmezésileg is széttördeli a szöveget, zavaróan hat...

..........– Nagyon vártalak már – fogadta barátját. – Sok a teendőnk.
..........– Nagyon vártalak már – fogadta barátját –, mert sok a teendőnk.
..........– Nagyon vártál már? – faggatta barátját. – Mert sok a teendőnk.
..........– Ne várj tovább! – szólt a barátjára. – Sok a teendőnk.
..........– Ne várj tovább – szólt rá a barátjára –, kezdjük már el!

..........De vessző nélkül is elképzelhető, a példamondatot az Osiris Helyesírásából idézem:
..........– Hát – mondta a főorvos – benne lehet a korban.
..........(Mondjuk, én személyesen tennék vesszőt a harmadik gondolatjel után, de ez az írói szabadság!)
..........Tehát így is elképzelhető:
..........– Hát! – mondta a főorvos. – Benne lehet a korban.
..........– Hát – mondta a főorvos –, benne lehet a korban.

..........A dialógusok leírásakor a következőképpen működik a magyar helyesírás. Egy kezdő idézőmondat esetében kettősponttal végződik és utána soremeléssel, majd a beszélők szavai gondolatjellel, külön sorokban.
..........Határozatlanul mondta:
..........– Nem is tudom.
..........– Mégis mit nem tudsz?
..........– Hogy most mégis mit kellene csinálnom.

..........A simán idéző mondat nélkül egymást váltogató párbeszéd megszólításonként külön sorokban kezdődik és a beszélők első szavai előtt gondolatjel van.
..........– Mégis mi bajod van?
..........– Nem is tudom.
..........– Szóval, mit nem tudsz?
..........– Hogy folytassam ezt a párbeszédet...

..........Persze, a modern prózában már az írók is szabadabban összkatyvaszolják a szereplők élőbeszédét és az idéző mondatokat akár egy bekezdésen belül, akár szereplőváltogatással is, de azért ha ezt túlzásba viszik, zavaróan hathat! Ja, és azt már említettem, hogy az idéző mondat a szereplő szavai után következik, praktikus és esztétikus valamiféle igével (állítmánnyal) kezdeni a mondatot.

Fejletlen jellem

A jellem fejlődése, mint ideologikus mítosz és meghackelt valóság

A tehenek általában ritkán jó szagúak, ez alól a szent tehenek sem kivételek, sőt a szentek szentje, műítészek kedvence, a jellemfejlődés az igazán penetráns valami. Egy kicsit szeretnénk csökkenteni ezt a bűzt, és érthetővé tenni, hogy mit várunk e téren itt a Terrán.

Abban már megegyeztünk, hogy jellemet ábrázolni muszáj – ha lehet. Az viszont legalább ennyire lényeges, hogy a jellemnek mijét ábrázolja az író. A kritikusok – és szerkesztők –, egy részének van egy káros rögeszméje: a jellem fejlődésének ábrázolását követelik a műtől.

Már a szóhasználaton is látszik a jelenség erősen ideologikus volta: a fejlődés szó ab ovo pozitív kicsengésű, tehát a jellem fejlődése feltehetően pozitív változás. Azok tehát, akik a jellemfejlődést követelik, pozitív változást követelnek. Mivel a pozitív meghatározása erősen társadalom – ideológia – függő, így a jellemfejlődés is csak adott ideologikus keretek között értelmezhető. Megkövetelése így irodalmi szempontból anélkül megkérdőjelezhető, hogy az emberi jellem kialakulásáról, változásairól egyetlen szót is ejtenénk.

Magyarországon ez a követelmény valószínűleg a bolsevik ideológia/esztétika maradéka, bár természetesen ez a tévképzet jó száz évvel a bolsevik ideológia előtt felbukkan, a francia felvilágosodás hozta magával, de visszaugorhatunk éppen a keresztény mítoszokig is: a megtérés egyfajta jellemfejlődés – az egyház szempontjából legalábbis, Saulus-Paulus átváltozása követendő példa a keresztény ember számára. Az ok mindhárom esetben az az ambíció, hogy a nép szellemét és jellemét fejlesszék – természetesen a kívánt irányba: kereszténység felvétele, a szabaccságegyellőségtessvériség, vagy a proletárdiktatúra elfogadásának irányába. Azt pedig mindhárom derék társaság jól tudta, hogy erre legalkalmasabb a művészeti alkotás. Jól beleverték hát a buksi kobakokba, hogy csak az az érdemes szereplő, aki valamely ideológiai megfontolások alapján pozitívnak ítélt jellemvonásokkal rendelkezik. Ez természetesen lehet sajátja, de didaktikai szempontból nyilvánvalóan sokkal jobb, ha valamely alacsonyabb rendűnek ítélt platformról (pogány, dekadens arisztokrata, a gyáros vagy terményrejtegető kulák semmirekellő fia) kiindulva teszi magáévá a kívánt vonásokat (akaratlanul, vagy akarattal, de valamiféle megvilágosodás-féleség irodalmi szempontból sohasem árt), mert így remek példát szolgáltat az istenadta nép még nem egészen az ideológia mentén rendeződött egyedei számára. Érdekes egybeesés, hogy az ókori irodalom általában inkább a jellem szilárdságát, mint változékonyságát követelte meg – lásd római jellem.

A jellemfejlődés első csapdája tehát rögtön elő is állt: mi a fejlődés? III. Richárd tudatosan megváltoztatja a jellemét – gazember lesz. Ezt bizonyos dekadens/destruktív irányzatokon kívül senki sem könyveli el fejlődésnek – viszont művészileg igencsak érdekes és gyümölcsöző lehetőség. Talán helyesebb lenne általában jellemváltozásról beszélni.

Talán.

De létezik-e valójában a jellem változása? Ha igen, milyen mélységben? Valójában követhető-e úgy, ahogyan egy egyszerű kémiai reakció követhető?

Az emberi jellem valójában csak a felnőttkorig változik – ha változik. Bizony előfordul sajnos, hogy egy gyereket olyan csapások érnek, amelyek jellemét szinte megingathatatlan börtönbe zárják, esetleg még a serdülőkor előtt. A serdülőkor hozza nyilvánvalóan a legnagyobb változásokat: az agy újrahuzalozódik [1], a hormonális folyamatok addig soha nem tapasztalt emocionális, és/vagy gondolkodásbeli változásokat okoznak. A hirtelen nagykorúvá lett fiatal felnőtt pedig addig nagyjából ismeretlen kihívásokkal szembesül. Huszonöt éves kor után a jellem becsontosodik (Legalábbis az alaptulajdonságok. Kisebb tulajdonságok jönnek-mennek, de a jellem váza, alapelvei legalább olyan szilárdak, mint maga a csontváz.), nagyon nagy megrázkódtatások, revelációk szükségesek ahhoz, hogy megváltozzék, és a változás a legtöbb esetben csak átmeneti.

Nem találkoztam még emberrel, aki napról napra lenne egy kicsit jobb vagy rosszabb. Akinél tapasztaltam bármiféle jellemváltozást, annál – még a halmozódó befolyások hatására bekövetkező változás is – többnyire ugrásszerűen jelentkezett. Nem hiszem, hogy meg lehetne különböztetni az állomásokat, ahol egy kicsit ilyen vagy olyan irányba fordul az illető jelleme. Durva példa: bár számtalan jel előz meg egy válást, legtöbbször nem tudható, hogy mi volt az az utolsó csepp, mely az egyik fél jellemét olyan irányba változtatta, mely többé már nem kompatibilis a másik felével – vagy éppenséggel csak az az utolsó csepp látható, amely miatt felborult az egész. A folyamat maga viszont követhetetlen. Ami van, az a kicsordult pohár – a felbomlott kapcsolat.

Ez tükröződik az irodalmi művek azon tömkelegében, melyekben nem változik egy fikarcnyit sem a szereplők jelleme: sokszor ez a szilárdság a jellemük alapja, mint ahogy mások jellemének alapja a változékonyság. Fejlődés azonban ez utóbbi esetben sem érhető tetten. Hemingway kisregénye értéktelen lenne, mert az öreg halász jelleme nem fejlődik? Shakespeare drámája rossz, mert Hamlet végig ugyanaz a makacs bosszúálló gépezet? Vagy mi a helyzet Kakukk Marcival?

Papíron, gondolatkísérletek erejéig (különösen valamiféle ideológiai elhatározottsággal) természetesen lehet, talán még izgalmas és érdemes is a jellem változását, horribile dictu fejlődését ábrázolni. Még azt is megkockáztatom, hogy aki gyermekszereplőkről ír, és azok változása/fejlődése nem jelenik meg a művében, az komoly hibát követ el. A gyermeki lélek fejlődése/változása kiváló ábrázolásának példája a zsánerben O.S. Card Végjáték című regénye és párja az Ender Árnyéka.

Egy gondolatkísérlet erejéig engedjük meg, hogy jellemváltozás általános emberi tulajdonság, így irodalmilag ábrázolandó legyen!

A változás követhetőségét, ábrázolhatóságát/ábrázolandóságát erősen meghatározza a mű formája, terjedelme. Egy féloldalas novella, hacsak nem éppen a jellemváltozásról szól (nemigen találni ilyet), nehezen engedi meg a változás követését. Nem lehetetlen elképzelni azt sem, hogy egy hosszabb mű éppen addig a pillanatig tart, amikor a változás lezajlik, de magát a változást már nem látjuk.

Így semmiképpen sem szabad a jellemváltozást általános követelményként az írók elé állítani, különösen nem szabad arra általános érvényű (vulgárpszichológiai alapokon nyugvó) recepteket adni – és azok teljesítését számon kérni, mivel ez:

• illetéktelen és mély beavatkozás az írói szuverenitásba. Az emberi elme változatossága, a jellemet formáló szituációk száma szinte végtelen. Ha valaki valószínűtlen jellemeket ábrázol, hadd tegye! Csak csinálja jól! Ha nem akar valaki jellemfejlődést ábrázolni, bizonyos kötelező érvényű témákon túl (lásd feljebb), hadd ne ábrázoljon!
• ez a követelés sok esetben nem egyéb, mint ideologikus elvárások ráerőltetése az irodalomra.
• az efféle követelmény lehet az ideologikus diktátumnál is rosszabb: divatáramlatoknak az irodalomra erőltetése.
• sokszor nem egyéb, mint az ítész saját sekélyességének, szűklátókörűségének, negatív előítéleteinek kivetülése, mindig kéznél lévő bunkósbotja a lusta kritikusnak.

Az ilyen igények kielégítésére létezik egy külön műfaj, úgy hívják: fejlődésregény.

Most talán azon gondolkodsz: „Mit is akarnak ezek?”

Nos, azt akarjuk, hogy ábrázold a jellemet, úgy, ahogyan ezt a kapcsolódó írásban olvashattad. Helyezd a legszélsőségesebb események viharába, vagy pihentesd a leghétköznapibb körülmények között, és írd le a reakcióit! Ha bekövetkezik a változás, akkor írd le azt is! De sohase változtass egy jellemen csak azért, mert kötelező, és azért sem, mert akkor egy csavarral megoldást találsz a történet csapdájára! Ha változás történik, az művészileg hiteles legyen, ne könyvtár- vagy laborszagú mesterséges valami.

Jegyzet:

(1) Nature 442, 865 - 867 (23 Aug 2006) News Feature

Jellemesség

Jellemábrázolás

A jellemábrázolás a műítészek szent tehene, ennek megfelelően jótékony vagy rosszindulatú homály (sokszor bűz) lengi körül. Egy kicsit szeretnénk oszlatni ezen a homályon, legalább azt világossá tenni, hogy mit várunk, mire törekszünk itt, a Terrán.

A jellem ábrázolása az epika megszületése óta kulcskérdés. Az Iliász és az Odüsszeia hajtóerejét és sarokpontjait nem a lüke istenek ármánykodása, hanem Akhilleusz, Agamemnón, Paris, Hektór és persze mindenki kedvence, Odüsszeusz jelleme adják.

Mint a mű gondolatiságának fontos eleme, a stílussal szinte egyenrangú minőségi meghatározó. Különösen fontos lehet a modern irodalomban, ahol a szerzők egyáltalán nem akarnak történetet mondani (nesze neked, epika!), vagy egészen lapos sztorikat kerekítenek esszéik köré, esetleg még a helyszín/atmoszféra is elhanyagolt: a jellemábrázolás első számú meghatározójává válhat a szerző írásművészetének. (Természetesen a kísérleti darabokból, ahol csak a puszta stílus a művészeti/gondolati eszköz, a jellemábrázolás is sokszor hiányzik, de azt inkább hagyjuk. Megvan a maga bája és élvezeti értéke, de sokakat inkább zavar az efféle „epika”. És biztosan megsérti Vonnegut valamennyi törvényét.)

A kritikusok tehát joggal várhatják el a műtől a jellemábrázolás minőségét. (A kísérleti, modern művektől, ahol ez szándékosan hiányzik, persze csacskaság számon kérni, de rongálási célból bizony előfordul, előfordul.) A kérdés csak az, hogy a kritika valójában a jellemábrázolásnak vagy az ábrázolt jellemeknek a hitelességét vizsgálja?

Mert, míg az előbbi mérhető, számon kérhető, számon kérendő minőségi követelmény, az utóbbi az író és az ítéletalkotó alapvető emberi különbségei (genetika, kulturális beágyazódás, élettapasztalat) miatt nagy félreértésekre, hamis elvárásokra és ítéletekre adhat alkalmat.

Különböző életutat bejárt emberek számára bizonyos jellemek vakfoltba esnek, nem létezők, ezért valóságosságuk – hitelességük – kérdőjeleződik meg azok számára, akik nem találkoztak ilyenekkel. Sokak számára az is nehezen elképzelhető, hogy valakinek a jellemtelenség a jelleme, nem a szó pejoratív értelmében, nem úgy, hogy negatív jellemvonások uralják személyiségét, hanem úgy, hogy nincs neki olyasféle tulajdonsághalmaza, amelyet szokásosan jellemnek nevezünk. Vagy azért, mert ezek a tulajdonságok olyan gyengék, hogy az illető cselekedeteiben nem ismerhető fel mintázatuk, vagy azért, mert szituációról szituációra változnak, így válnak felismerhetetlenné.
Nem lehet tagadni, hogy egy efféle halvány vagy kaméleonjellemek ábrázolása irodalmilag izgalmas lehet.

A jó kritika – és szerkesztő – tehát nem azt vizsgálja és kéri számon, hogy mennyire hiteles az adott jellem, hanem, hogy ábrázolása mennyire sikeres művészileg. A mű maga nem lehet jellemtelen, még ha a figura az is, akár mint negatív jellem, akár a fentebb vázolt értelemben: a jellemeket kötelező ábrázolni, ha a forma teret ad hozzá (Léteznek kifejezésformák, melyekben egyszerűen nincs helye a jellemábrázolásnak, az nem is kérhető rajtuk számon. A fantasztikus irodalomban, elsősorban a Tudományos Fantasztikumban gyakori ún. ötletnovellában, melynek terjedelme sokszor néhány bekezdés, nemcsak hogy terjedelmi okból nem fér bele részletes jellemzés, hanem sokszor még szereplők sincsenek, amelyeket jellemezni kellene. Hogy ez mitől epika? Az ötletnovella mögöttes tartalma teszi azzá: a hiányzó rész, melyet nem írtak meg.)– méghozzá művészien hitelesen.

Papír- vagy bádogkarakterek szövegbe tömködése a Terránál sem ér!

Ha olyan ábrázolt jellembe ütközünk, mely kívül esik a szerkesztők élettapasztalatán, nyugodtan kíséreld csak meg megvédeni őkelmét! Ha meg tudod védeni a figurád jellemét, és főleg, ha művészileg hitelesen ábrázolod azt – nem fogjuk lehentelni szegényt. Ha azonban magad sem tudod megvédeni, hosszas magyarázkodás révén sem, akkor nincs kegyelem.

Korszerű jellem

Ilyen jellemektől óvjon az ég, nem is magával a jellemmel, csupán az ábrázolásának korszerűségével kívánunk itt egészen röviden foglakozni.

Ragadd meg a figurát és – ahogy Vonnegut tanácsolja hatodik pontjában –, légy szadista, tedd ki a legszélsőségesebb hatásoknak, és írd le a reakcióit! Írd le, hogy mit mond, de legfőképpen, hogy mit és hogyan cselekszik. A mai olvasó már nem elégszik meg azzal, hogy a narrátor elmondja, hogy milyen fasza gyerek is Z., és milyen trágyadomb Y. Kapaszkodj meg, a mai olvasó már akkor is gyanakszik, ha a történet egy másik szereplője beszél Z.-ről vagy Y.-ról!
Azt is megteheted, hogy saját leghétköznapibb történései közepette ismerteted meg az olvasóval a hősöd reakcióit. Ez is sokat elárul. Bizonyos hőstípust halálra idegesít a hétköznapiság… Bizonyos hőstípus hétköznapi náci… A másik látens sorozatgyilkos…

Oly sok a lehetőség – egy a fontos: a jellemábrázolás lehetőleg ne passzív, hanem cselekvő legyen.

Beszédzavarok

Képzeljük csak el, hogy is hangzott volna, ha annak idején Both Béla lenyűgöző hangja helyett Bitskey Tibor kezdi így:

"Tizenhét óra öt perc. Megitattam a macskát benzinnel. Ment öt lépést, és összeesett.
– Kifogyott a benzin – gondoltam."

Vagy még rosszabbul:

"Tizenhét óra öt perc. Megitatom a macskát benzinnel. Megy öt lépést, és összeesik.
– Kifogyott a benzin – gondolom."

Esetleg Both Béla ráspolyozná ekképpen:

"Tizenhét óra öt perc. Stirlitz megitatja a macskát benzinnel, az megy öt lépést, és összeesik.
– Kifogyott a benzin – gondolja Stirlitz."

De semmiképpen sem úgy, ahogy a történet, a szöveg, az egész megkívánta:

"Tizenhét óra öt perc. Stirlitz megitatta a macskát benzinnel, az ment öt lépést, és összeesett.
– Kifogyott a benzin – gondolta Stirlitz."

Persze, az egészen fiatalok kedvéért be kell vallani, hogy sem így, sem úgy, de még amúgy és emígy sem hangzott ez a jelenet, hiszen Both Béla jellegzetes hangjával egy, a maga idejében és talán most is népszerű, egészen komoly és jól sikerült második világháborús szovjet kém-tévéfilmsorozatnak, A tavasz tizenhét pillanatának epizódjai kezdődtek.

A fenti három variáció mindössze azt mutatja meg, hogy mennyire fontos a történetben a helyes nézőpont megválasztása és fegyelmezett használata. A narráció kiválasztása bizonyos szinten ugyanis még a formai megvalósítást is meghatározza – vagy fordítva, bizonyos forma és/vagy tartalom ordít a saját narrációjáért.

Mint szinte mindennek a világon, a narrációnak is van szócikke a Wikipédián, ráadásul magyarul is! Tessék megnézni! Lusták vagyunk azt begépelni, amit mások már leírtak.

Megnézted?

Na, most már biztosan meg is tudsz írni egy hibátlan nagyregényt!

Nem sikerült? Hát, „az élet nem habostorta”, hogy Both Béla másik felejthetetlen filmjénél maradjunk, de főként nem egyszerű és mindenképpen fokozódik (Nemcsak a nemzetközi helyzet, de nem ám!). A narrátor nézőpontja, azaz az elbeszélő személye mellett a történetnek ugyanis ideje is van, amely aztán egészen meg tudja kavarni a dolgokat. A különböző idők és nézőpontok számos csapdát rejtegetnek, melyekre rendben kitérünk.

Szerencsére nem kell személyek és idők valamennyi lehetséges kombinációját áttekinteni, mert az angol igeidőkhöz hasonlóan jó részük nincs gyakorlati használatban: a második személyű és valamennyi többes számú nézőponttal egyelőre felesleges foglakozni. Marad az egyes szám első és harmadik személyű múlt és jelen idejű elbeszélés, mert – noha a fantasztikumhoz a jövő idő illene leginkább logikailag –, de igen kevesen vállalkoznak/vetemednek ilyesmire. Csúnyábban tehát: maradt az E1J, E1M, E3J és az E3M.

E3M-E3J

Előnyök, hátrányok

Az egyes szám harmadik személyű narráció bármely időben a legkönnyebben használható nézőpont, bármennyire is éppen az ellenkezőjének hiszed. Az elbeszélőt itt ugyanis csak önmaga korlátozhatja. Saját döntése, hogy narrátorként mekkora tudással rendelkezik, rendelkezhet a történetről, a szereplőkről, az összefüggésekről, amely döntés (tudás) azon keresztül tükröződik, hogy mennyi információt oszt meg az olvasóval (lásd a narrátor mindenhatóságának fokozatai a Wiki szócikkben).

Ezzel a narrációval viszont az jár, hogy kifejezésmódja és nyelve hűvös, távolságtartó. Irodalmi. Ebben a narrációban az élőbeszéd ábrázolásán kívül bizony általában hiba a legenyhébb szleng is: az amely helyett ami, a néhány helyett pár, a valóban helyett tényleg használata. Mert ez az ÍRÓ, az irodalmi MŰ hangja. Mely hangnak, kifejezésmódnak évszázados hagyományai, kötelező gyakorlatai vannak.

Ezekért a kötelező gyakorlatokért kárpótolja viszont az arra hajlamos szerzőt, hogy ebben az elbeszélésmódban találja a legtágabb teret leírásokhoz, magyarázatokhoz, fejtegetésekhez horribile dictu a fogalmazáshoz, írói bravúrhoz, nyelvi leleményekhez. E3-ban mindezek természetesek, nem kell különösebb ügyeskedés, hogy az olvasó a történet szerves részének fogja fel őket. Filozofikus írásokhoz, nagy formátumú világok bemutatásához ez a legalkalmasabb elbeszélő mód.

Talán a legnagyobb hátránya a harmadik személyű, különösen a múlt idejű narrációnak éppen a hűvösség, a távolságtartás. Érzelmi kifejezőereje – az olvasóra gyakorolt hatása –, sokkal kisebb, mint az első személyű elbeszélésnek. E3-ban, még E3J-ben is sokkal nehezebb a cselekménnyel elsodortatni az olvasót vagy a szereplők személyiségébe helyezni. Hogy meg lehet csinálni, arra A Gyűrűk ura vagy éppen A Tavasz tizenhét pillanata kiváló példa.

Valószínűleg a hatás fokozásának szándéka vezethet – tudat alatt – a narráció fegyelmének lazulásához. Szerencsére ha az író E3-ban rúgja fel saját szabályait, az többnyire még saját maga számára is nyilvánvaló logikai vagy stílustörésként jelentkezik (Mely természetesen nem jelenti azt, hogy a felismert hibát az író képes önmaga kijavítani.)

Csapdák, hibák, gyengeségek:

Emberek vagyunk. Ez jó kiindulási alap. Legalábbis gyengeségeink takargatására. De ahhoz is, hogy felismerjük gyengeségeinket, sőt tegyünk ellenük – ilyesmire csak az ember képes, még akkor is, ha nagyképű, világesze, önjelölt irodalmi Nobel díjas magyar sci-fi író.

Fegyelmezetlenség.

Az E3 szabadsága, miután az író meghozta azt a bizonyos döntést, kötelező irányokat szab az írásnak, bizonyos fegyelmet kíván, mely fegyelem – főként kezdő szerzőknél –, nem mindig inherens tulajdonsága az írónak. Ennek a fegyelmezetlenségnek az egyik megnyilvánulása a narrátor vagy a szereplők hatókörének megváltozása, keveredése: a szereplők többet tudnak a lehetségesnél vagy maga a narrátor tudása nő meg varázslatosan, stb. A felesleges tudás mindig veszéllyel jár. Esetünkben azzal, hogy a szöveg, a cselekmény, a jellemek részévé válik, és attól kezdve igen nehéz, sok töprengéssel és írásmunkával jár kijavítani. Légy tehát fegyelmezett!

A másik fajta fegyelmezetlenség, mely főleg kezdőknél gyakori, a narráció idejének csúszkálása: a felgyorsuló események a múlt idejű hűvös elbeszélést jelen idejű sodrásba viszik át. Ez szerencsére a könnyen javítható hibák közé tartozik, nem igényel sok észmunkát a kijavítása, csupán újragépelést. Akár stílusértéke és kifejezés fokozó ereje is lehet, ha óvatosan bánik vele az ember és nem véletlen szülte esetlegességként jelenik meg, de általában kerülendő, mert ha már lendületbe jövünk, könnyen eljuthatunk súlyosabb stílustöréshez is.

Stílustörés

E3-ban stílustörésként értelmezhető leggyakoribb baleset, amikor az írói fegyelmezetlenség a narráció stílusának elcsúszásában nyilvánul meg: megtartja ugyan E3 jellegét, de az irodalmi kifejezésmód helyett valamely szereplőre jellemző beszédmódot (jellemző kifejezéseket, szlenget) vesz fel indokolatlanul.
Képzeld csak el!

"Tizenhét óra öt perc. Stirlitz megitatta a macskát benzinnel, az ötöt csosszant, és dobott egy hátast.
– Kifogyott az a kurva benzin – gondolta Stirlitz."

Grrr!

E1M-E1J

Előnyök, hátrányok

Az egyes szám első személyű narráció bármely időben a legnehezebben használható, legnagyobb fegyelmet kívánó nézőpont, paradox módon mégis a kezdő írók kedvence. Ennek számos oka lehet, ezekből kettő fölötte valószínű. Egyrészt, még a laikus is érzi az E1 kifejezőerejét: ez a narráció a lehető legszenvedélyesebb, érzelmileg a legközelebb viszi az olvasót a szöveghez. Másrészt a kezdő író valószínűleg egyszerűbbnek érzi, ha a dolgokat a saját szemszögéből meséli el, érzelmileg önmaga is könnyebben a történetbe helyezkedik, ha azt úgy mondja el, mintha vele történt volna meg.

E1-ben azonban az elbeszélőt számos, nem minden esetben nyilvánvaló logikai megfontolás korlátozza.
A legszigorúbb ezek közül az elbeszélő történetben elfoglalt helyéből származó információs korlát. Az elbeszélő, a történet alanya a legritkább esetben egyezik meg azzal a személlyel, aki a történet szálait mozgatja, a konfliktusok forrásait felfakasztja, hiszen ha az elbeszélő mindent tud, a befogadó számára elmarad a feszültség, az érdekesség – vagy az író titkolózik olvasója előtt, ezt viszont az olvasók nem fogadják általános tetszéssel. Többnyire tehát az elbeszélő az olvasóval együtt ismeri meg a történetet, fedi fel saját világát. Ebből a korlátozott információáramlásból sajnos komoly zavarok származhatnak, ha az író nem elég fegyelmezett. Az információs korlát szigorúságát fokozza E1M-ben az emberi emlékezet megbízhatósága és tárolókapacitása. Nehéz elképzelni, hogy a megjelenő párbeszédek szó szerint úgy hangoztak el, ahogyan azt elbeszélő elmondja, az tárgyi környezet leírása olyan pontos lehet, akár néhány hónap (nap, óra) távlatából is, amilyen pontosan az elbeszélő leírja.

Az információs korlátból következik a magyarázatok korlátja, mely azonban nem egyformán szigorú az E1 két idejében. Ez a korlát a jelen idejű elbeszélés esetében jóval szigorúbb, és leküzdése következetes író számára igen nehéz feladat. Épelméjű, három évesnél idősebb ember nem magyaráz el magának magától értetődő dolgokat, különösen akkor, ha azok éppen megtörténnek vele: az időben párhuzamos gondolkodás többnyire csupán a történésekre adott reakció lehet. A történet megtorpanása árán beiktatott hosszadalmas megfontolások, vívódások éppen azt az erőt szívják el, melyet az E1J jelent. A múlt idejű elbeszélésnek ilyen korlátai nincsenek, az elbeszélő bármikor megtorpanhat, és magyarázkodhat – a formai konvenciókon belül.

Sajnos speciálisan az E1M-re ilyen korlát is létezik. Meg kell (illik) ugyanis indokolni, hogy az elbeszélő miért beszél el. Ugyanez az igény hozza magával a közönség explicit vagy implicit megjelölésének szükségességét is, a közönség megjelölése pedig szinte automatikusan kijelöli az elbeszélés formáját. A leglazábbtól a legszigorúbb formai korlátokig lehet élőbeszéd, írásos feljegyzés, hivatalos írásos beszámoló, publicisztikai beszámoló, személyes vagy hivatalos napló. A legtöbb író ezeket a meghatározó lépéseket elhagyja, az igazán nagyok azonban gondosan ügyelnek arra, hogy az E1M ne lógjon a levegőben. A Sztrugackij fivérek a Fiú a pokolból kisregényükben ezt egyetlen szóval megoldották, a „fiúk” szóval jelezve a közönséget (bajtársak) és az elbeszélés formáját (élőbeszéd). A Viking visszatérben és a Távoli tűzben Zsoldos Péter is csupán néhány mondattal helyére tette a narrációt, legújabb példaként Dean Koontz Odd regényeiben (magyarul a rettenetes Halottlátó címen) a forma és közönség indoka ugyanaz: szépirodalmi mű kéziratát olvassuk.

A következő logikai korlát a nyelvé, mely a magyarázat korlátainak különbözősége miatt ugyancsak nem egyformán szigorú a két elbeszélő időben. Az E1J nyelvi korlátja lazábbnak tűnik, de csak első gondolatra az. Valójában igen nehéz nyelvi „stílusban maradni”, mely bizony csak indokolt esetben lehet irodalmi, hiszen ez a nyelv a FŐSZEREPLŐ saját hangja. Mely hangnak, kifejezésmódnak konzekvensen és kötelezően tükrözni kell a főszereplő jellemét, műveltségét, társadalmi státuszát, múltját, érzelmeit, etc. – mely valószínűleg csak részben áll átfedésben a szerző jellemével, műveltségével, társadalmi státuszával, múltjával, érzelmeivel, satöbbijével. Ezért a szigorúan kötelező kifejezésmódért kárpótolja viszont az arra hajlamos szerzőt, hogy ebben az elbeszélésmódban találja a legtágabb teret a beszélt nyelv leleményeinek kamatoztatásához, saját nyelvi kifejezőkészségének, sokszínűségének felvillantásához. E3J-ben a szleng, az élőbeszéd fordulatai természetesek, az olvasó a történet szerves részének fogja fel őket.

Bármilyen különös, a szigorúbb formákhoz kötődő E1M nagyobb nyelvi szabadságot ad, hiszen a forma és a közönség, így a nyelvi szint megválasztása az író szíve joga.

Filozofikus írásokhoz, nagy formátumú világok bemutatásához az E1J a legkevésbé alkalmas elbeszélő mód, az E1M jóval tágabb teret ad. Akciójelenetekhez, gyors történésekhez, érzelmi állapotok elíráshoz a fegyelmezetten kivitelezett E1J-nél nincs hatásosabb eszköz.

Valószínűleg az E1 eleve felfokozott kifejezésmódja vezet oly könnyen a narráció fegyelmének lazulásához ebben az elbeszélésmódban. Ha azonban az író E1-ban rúgja fel a külső szabályokat, ritkán érzékeli azt nyilvánvaló logikai vagy stílustörésként, így természetesen ritkán képes önmaga kijavítani a hibát.

Csapdák, hibák, gyengeségek

Emberek vagyunk. Ez jó kiindulási alap E1-ben is. Azonban éppen a nagyképű, világesze, önjelölt irodalmi Nobel díjas magyar sci-fi író az, aki többnyire ezt az elbeszélésmódot választja – tehát kevéssé hajlamos fel- és elismerni saját gyengeségeit.

Fegyelmezetlenség

Mivel az elbeszélésmódnak több korlátja van, így a fegyelem annál többféle fellazulását tapasztalhatjuk E1-ben.

Az információs korlát fellazulása, ha az elbeszélő hirtelen többet tud a lehetségesnél. A felesleges tudás ugyanazzal a veszéllyel jár, mint E3-ban: a szöveg, a cselekmény, a jellemek részévé válik, és attól kezdve igen nehéz, sok töprengéssel és írásmunkával jár kijavítani. Ráadásul patikamérlegen kimérendő, hogy a törékeny emberi emlékezet milyen pontos információátvitelt enged meg elméletileg. (Megjegyzendő, hogy a hallgatólagos irodalmi konvenció szerint tetszőlegeset, azonban a Terra szerkesztőinek legalább egyike ezzel nem szükségszerűen ért egyet.)

A magyarázatok korlátját sokan egyszerűen nem veszik figyelembe, csak mondják, mondják, saját hangjuktól megrészegülve, egészen addig, míg bele nem botlanak a tárgyalás során a szükségszerűségébe – és akkor is folytatják úgy tovább, ahogyan elkezdték. Erre nézve mi itt a Terrán szigorúak vagyunk: ha nem tudod az E1M-ed indokolni, akkor ne használd!

A másik fajta fegyelmezetlenség, a narráció idejének csúszkálása, E1-ben az eleve magasabb érzelmi töltet miatt sokkal gyakoribb: a felgyorsuló események a múlt idejű elbeszélést jelen idejű sodrásba viszik át. Ez E1-ben is a könnyen javítható hibák közé tartozik, ugyanaz vonatkozik a javításra, mint E3-ban. Az ilyen időcsúszás stílusértéke és kifejezés fokozó ereje nagyobb, mint E3-ban, de itt óvatosan kell bánni vele, nehogy esetlegességként jelenjen meg. Általában mégis inkább kerülendő kezdők számára – nem könnyű visszatalálni az eredeti hanghoz, főképpen a mikorra ráérezni.

A nyelvi korlát fegyelmének be nem tartása E1J-ben vezet a legkönnyebben stílustöréshez, és talán itt is a legnehezebb kijavítani, ha már bekövetkezett. Nagyon kell ezzel vigyázni, mert az egész elbeszélés hitelességét kérdőjelezi meg az effajta hiba.


Stílustörés

E1-ban stílustörésként értelmezhető leggyakoribb baleset, amikor a narráció megtartja ugyan E1 jellegét, de az élettől és/vagy a deklarált beszámoló-stílustól idegen, általában az irodalmi kifejezésmód jelenik meg indokolatlanul.

Kurt Vonnegut Nyolc Szabálya Kitalált Történetek Írásához

1. Úgy használd vadidegenek idejét, hogy ne érezzék azt elpazarolt időnek!

2. Legalább egyetlen szereplőt adj az olvasónak, akiért izgulhat!

3. Minden szereplő akarjon valamit, még ha csak egy pohár vizet is.

4. Minden mondatnak egy vagy két funkciót be kell töltenie: jellemezze a szereplőt vagy/és vigye előre a cselekményt.

5. Kezdd olyan közel a befejezéshez, amennyire csak lehetséges!

6. Légy szadista! Nem számít mennyire kedvesek és ártatlanok a főhőseid, tedd, hogy szörnyű dolgok történjenek velük, hogy az olvasó megláthassa, miből gyúrtad őket.

7. Úgy írj, hogy csupán egyetlen embert kápráztass el! Ha kitárod az ablakot és az egész világnak szeretkezel, a szöveged mondhatni tüdőgyulladást kap.

8. Adj az olvasódnak annyi információt és olyan hamar, ahogy csak lehetséges! Pokolba a feszültséggel! Az olvasónak olyan tökéletesen tisztában kell lennie azzal hol, miért és mi történik, hogy képesek legyenek befejezni a történetet, ha esetleg a csótányok fölfalnák az utolsó lapokat.

Kurt Vonnegut, Bagombo Snuff Box: Uncollected Short Fiction (New York: G.P. Putnam's Sons 1999), 9-10.