Írásmód vagy divathóbort?
1. Bevezetés
A mágikus realizmus kétségkívül korunk egyik legsikeresebb irodalmi jelensége. Ez a zsáner/írásmód eddig (legalább) hat szerzőnek hozott irodalmi Nobel-díjat, köztük az előttem méltatott és általam a legek legjének tartott Saramagónak és éppen ebben az évben Mario Vargas Llosának. A mindezidáig kiosztott irodalmi Nobel-díjak mezőnyében ez éppen hat százalékot jelent, ami kétségkívül az irányzat kiemelkedő kritikai fogadtatását is jelzi, különösen, ha figyelembe vesszük az irodalmi Nobelek sokszor tendenciózus odaítélését. (Legyünk őszinték, ez a döntés általában inkább politikai, mint esztétikai, hiszen a tematikán túl a realizmus mint írásmód előnyben részesítése minden mással szemben kifejezetten az úgynevezett progresszív politikai vonulatokat támogatja, továbbá a bizottságok köztudomásúan mindig kerülték a politikailag kényelmetlen írókat. A pletykák szerint Bulgakov, Borges és Rushdie csupán emiatt nem lettek díjazottak – ellenkező esetben tíz százaléknál tartanánk.)
Természetesen attól, hogy Nobel-díjas szerzők nyüzsögnek az irányzatban, a mágikus realizmus jelenthetne igen szűk rétegirodalmat is, az óriási közönségsiker azonban talán még a díjesőnél is jobban az irányzat miértjeire és hogyanjaira irányítja a figyelmet.
A nagy és hangos siker mindig gyanús.
Annál is inkább, mert a zajos közönségsiker mellett a fantasztikus zsánerek közül egyedül a mágikus realizmus érte el – sőt sokszorosan magasan átlépte – az irodalomtudomány és a kritika ingerküszöbét. Még Magyarországon is, ahol e téren még az átlagnál rosszabb a helyzet, a zsánerirodalmak kritikai elfogadottsága megmagyarázhatatlanul alacsony, még nálunk is született egy igényes tanulmánykötet a témában: Bényei Tamás Apokrif iratok című könyve. Az előadás fő forrásanyagát az említett kötet általános része képezi. Nem mindig egyetértésben a leírtakkal.
2. Definíció(k)
A mágikus realizmusnak – a fogalom születése után nyolc évtizeddel – nem létezik általánosan elfogadott meghatározása. Ez minden bizonnyal az irányzat azonnali sikerének köszönhető. Mindenki ki akarta használni ezt a sikert saját politikai és/vagy esztétikai irányzatának előnyére, így a meghatározás ezen érdekek nyomása alatt alakult – gumiszerűen képlékennyé vált. Úgy gondolom, egyetértésben a könyvvel, hogy érdemes valamennyi definíciós kísérletet megvizsgálni, hiszen az igazság egy szeletét rejti minden megközelítés, és kritikus szemmel vizsgálva őket az ember szintetizálhat magában egy meghatározást, melynek segítségével – ha szükséges – elválasztja magában a mágikus realista műveket az egyéb irányzatoktól, sőt kigyomlálhatja a zsánerből a hamis, annak csupán külsőségeivel operáló, az irányzat sikereit meglovagolni szándékozó írásokat. Mert már létezik hamis mágikus realizmus is. Nevezzük ezt bűvészi realizmusnak, és több szó ne tétessék róla! A meghatározások végigkövetése egyben az irányzat történelmi változását is követi. Eszerint Esztétikai mozgalomként, Politikai mozgalomként, Irodalomtörténeti fejezetként, A fantasztikum rész-zsánereként és Írásmódként lehet definiálni a mágikus realizmust.
2.1. Esztétikai mozgalom
Maga a fogalom múlt század húszas éveiben született Németországban (Franz Roh, 1925), és akkor az expresszionizmust meghaladó, elsősorban képzőművészeti mozgalom megjelölésére szolgált. Már két évvel később átvette és saját írásmódja jelölésére használta Massimo Bontempelli, de szélesebb körben először Latin-Amerikában terjedt el, ahol esztétikai mozgalomként Borges 1935-ben megjelent első kötetétől számítják létezését. (Itt egy kis kitérőt kell tennem: számomra érthetetlen módon Bényei Tamás nem számítja Borgest a mágikus realista szerzők közé, pedig még saját, írásmód alapú meghatározása szerint is annak kellene lennie. Igaz, a főként Marquez nevével jelezhető következő generáció „népi” mágikus realistáival ellentétben Borges és Asturias írásmódjukat „felülről” a magas műveltség és az esztétika irányából határozták meg, de szerintem a végeredmény számít.)
2.2. Politikai mozgalom
Latin-Amerikában a mágikus realizmus következő generációjának megjelenése egybeesett a földrész „magára találásának” idejével, így az európai (és észak-amerikai) kolonializmussal és imperializmussal való szembefordulással, és a kifejezésmódot a politika azonnal maga alá gyűrte, a definiálatlan, ködös „latin-amerikaiság” kifejeződésének és példájának tekintve. Talán ez ütötte a legmélyebb sebet a zsáner értelmezésén: a többség számára ezen túl a mágikus realizmus latin-amerikai „műfajjá” vált.
2.3. Irodalomtörténeti fejezet
A gyarmati rendszer szétesése és a volt gyarmatok felemelkedési vágya életre hívta a posztkoloniális elméletet és kritikát, mely ebből a – szerintem igencsak partikuláris és szűk – szempontból kísérelt meg tárgyalni művészeti jelenségeket. A posztkolonializmusnak kapóra jött a Latin-Amerikából elemi erővel feltörő sikerágazat, azonmód meg is kísérelte maga alá gyűrni, a „latin-amerikaiság”-ot saját részhalmazaként definiálni. Eszerint a mágikus realizmus a posztkoloniális léthelyzet textuális kifejeződése. Vacakul hangzik, és nem tud mit kezdeni mondjuk Günter Grassal, Singerrel, Saramagóval vagy a kilencvenes-kétezres évek angol-amerikai mágikus realista sikereivel. Ennek a megközelítésnek egyetlen gyakorlati haszna volt a mágikus realizmus számára: kirángatta a „latin-amerikaiság” még annál is szűkebb ketrecéből. Rushdie-t igazán senki sem nevezhette latin-amerikainak…
A másik következmény azonban az lett, hogy a posztmodern esztéták és irodalmárok mindent ebbe az esztétikai fogalomba olvasztó szenvedélye felfedezte a mágikus realizmust, és kíméletlenül magáévá erőszakolta: néhány kétségtelenül a posztmodernnel rokon vonás (főképpen a textuális gazdagság) kiemelésével, az üvöltő különbségek elhallgatásával (például a történetiség hangsúlyozottsága) begyömöszölte a posztmodern kánonba. Egy időben a szélesebb közvélemény számára a posztmodern a kifejezésmód és eszköztár szintjén egybeesett a mágikus realizmussal.
Szerencsére mára kinőni látszunk ezeket az értelmetlen posztságokat, és talán a dolgok a helyükre kerülnek. A mágikus realizmus mindenesetre megőrizte töretlen népszerűségét, és túlélte ezeket a kanonizálásokat.
2.4. A fantasztikum rész-zsánere
Számomra természetesnek tűnő meghatározás, hogy a mágikus realizmust a tágabb fantasztikum felől közelítsük meg. Bényei Tamás ezt a megközelítést mindenestül elveti, azzal a magyarázattal, hogy nem létezik a fantasztikum meghatározása sem, így egy definiálatlan fogalommal kísérelnénk meg meghatározni egy másikat. Szerintem igazán frappáns megközelítés lett volna, ha a szerző megkísérli előbb a fantasztikumot definiálni, majd e definíció birtokában meghatározni a mágikus realizmust. Bényei másik érve, hogy az a meghatározás, miszerint a mágikus realista szöveg fantasztikus (természetfölötti) elemeket tartalmaz, meglehetősen vékony és erőtlen. Ezzel egyet lehet érteni. Saját racionális alapú fantasztikum-meghatározásomban ez a vékony definíció egészül ki azzal, hogy a mágikus realizmus az őt meghatározó fantasztikus (természetfölötti) elemeket egyáltalán nem igyekszik racionalizálni, a fantasztikus elemeket a valóság részeiként kezeli.
2.5. Írásmód
Bényei valamennyi megközelítés közül azt a meghatározást tekinti gyümölcsözőnek, mely a mágikus realizmust írásmódként definiálja. Olyan írásmódként, mely nem csupán tematikájában, hanem önmagában az alkotási és értelmezési folyamatban is az antropológiai mágia nyelvi fogásait alkalmazza, mely önmagában kísérel meg mágikus (antropológiai mágia) magyarázatot adni a valóságos világ jelenségeire.
Bár nem vetem el, sőt igencsak gyümölcsözőnek tartom ezt a megközelítést, különösen azért, mert a bűvészeti realizmus így könnyen leválasztható az értékesebb mágikus realizmusról (míg a fantasztikum alapú meghatározás erre képtelen), azt meg kell jegyeznem, hogy az irodalmár részéről igencsak kényelmes álláspont ez. Kiemeli a fantasztikum szemetesedényéből a mágikus realizmust, és anélkül teszi vizsgálhatóvá, hogy a kényelmetlen tömeg-fantasztikumokról (sci-fi, fantasy, horror) tudomást kellene vennie.
3. A mágikus realista írásmód jellemzői
3.1. Realitás és mágia
Tematikai szinten a legkiáltóbb jellemzője a mágikus realizmusnak, hogy a mágia nem különül el a realitástól, hanem azzal párhuzamosan, annak részeként (vagy azt magában foglalva – a rész és egész viszony fogalma is tisztázatlan), azt kiegészítve (vagy azzal kiegészülve) jelenik meg a szövegben. A mágia nem tagadja a valóságot, hanem annak csak egy újabb, megmagyarázhatatlan, de magyarázatot nem is igénylő része, olyan létező természeti erő, melyet racionális eszközökkel nem uralhatunk, de ugyanúgy át- meg átszövi a világunkat, mint mondjuk a gravitáció. Melyet éppenséggel, mint természeti erőt nem teljes egészében ismerünk, írunk le matematikailag, elfogadjuk csupán természettudományos eszközökkel kezelhetőnek, mintegy megelőlegezve, hogy egyszer majd a tudomány képes lesz erre.
A mágia ebben a megközelítésben a hétköznapok része, nem is kell tudomást venni róla – ahogy a mágikus realista szövegek nem is igen teszik ezt meg. Nincsenek csodák, vagy ha úgy tetszik, minden csoda, így semmi sem az. A legfőbb és egyetlen csoda a létezés maga. Saját megközelítésemben ez azt jelenti, hogy a fantasztikus elem nem racionalizálja sem önmagát, sem a valóságot, önmagában és önmagáért való. Nem mellékesen a mágikus elem mindenütt jelenvaló is, a mágia megkülönböztethetetlenül átszövi a valóság egészét, melyben attól kezdve bármi összefüggésbe kerülhet bármivel. Mindezek éles elválasztást jelentenek mind a sci-fitől, ahol a fantasztikumot a természettudomány, mind a fantasytól, ahol a fantasztikus-valóságot a mágia racionalizálja. Nélküle maga a fantasy valósága sem létezne. Megkülönbözteti ez az egylényegűség a természetfölötti egyéb kifejezési formáitól is, amelyekben a mágia a valósággal ellentétesként, mintegy kívülről a realitásba türemkedve, idegen „testként”, zárójelben és általában a valóságostól bizonyos tekintetben alacsonyabb rendűként ábrázoltatik.
3.2. Történet/cselekmény-esemény és mágia
A mágikus realista írásmód cselekménye önmagában nem túlságosan bonyolult. Összetetté az teszi az egyes cselekmény-történés-esemény leírását és megértését, hogy a háttérben, a mágia jóvoltából minden összefügghet mindennel, így egyes elemek esetleg önmagukban nem értelmezhetők. Nem könnyíti meg a helyzetet az sem, hogy maguk a cselekedetek-események-történések is mágikusak lehetnek, ilyen módon hathatnak a valóságra, és hatásuk továbbgyűrűzik a valóság felszíne alatt, hogy egészen váratlanul törjön újra a felszínre. Ez a fajta esetlegesség nagyban fokozza a szöveg élő meséhez hasonlatosságát, ahol a mesélő botlásai és hibái a mese folyamán könnyedén korrigálhatók.
A megmagyarázhatatlan cselekedetek-események-történések ugyanis más zsánerekben írói hibaként jelennek meg (olyan információk szándékos vagy ügyetlen eltitkolása, mely nélkül az olvasói megértés hiányt szenved. Könnyű belátni, hogy egy krimiben például az ilyesmi megbocsáthatatlan bűn, ettől kezdve a krimi cselekményvázat alkalmazó valamennyi műben az). Mivel ez az esetlegesség hibaként is keletkezhet adott szövegben, így ez a jellemző csak másokkal együtt alkalmas a mágikus realizmus felismerésére.
3.3. Elbeszélésmód és mágia
A mágikus realista írásmód narrációjának legfőbb jellemzője a közeliség. A szövegek meghatározó többségükben egyes szám első személyűek, vagy ha a külső, harmadik személyű elbeszélést is alkalmazza a szerző, az annyira közel áll a tartalomhoz, hogy szinte első személyűként hat. Nem ritkák az írók személyes, gyakran ironikus kommentárja, kiszólásai, önreflexiói az írásokban. A mágikus realizmus jellemzői közül természetesen ez az egyik leggyengébben meghatározó: az egyes szám első személy önmagában nem definiálná a mágikus realizmust, ám ezen belül létezik egy sajátosság, mely jóval erősebb: a mágikus realista elbeszélő a klasszikus értelemben mesél, mesemondó. Ez akár odáig mehet, hogy az élő mese imitációjaként a nem kanonizált szövegtől való eltérések rugalmasságát a központozás (szinte) teljes hiánya is erősítheti. Saramago írásainak jellemzője ez a fogás.
3.4. Kifejezésmód és mágia
Kifejezésmódjában a mágikus realista írásmód erősen megkülönböztető sajátságokat hordoz, ugyanis maga a kifejezésmód textuálisan is mágikus. Az írásmód az antropológiai, törzsi, boszorkányos-sámáni és hermeneutikus mágia nyelvi eszköztárával operál, nyelvi talizmánok, ráolvasások, ismétlések, listák etc. hemzsegnek a szövegekben, mintha a szerzők a nyelv mágiája segítségével kísérelnék meg legyőzni, kordában tartani, uralni saját szövegüket.
3.5. Idő és mágia
A mágikus realista szövegek időkezelése ritkán lineáris, a leginkább megközelítő jelző a kaotikus, abban az értelemben, amelyben én használom: nem kellő számú változó ismerete miatt nehezen vagy alig előrelátható. A káosz mögött azonban mindig megtaláljuk az írók nagyon is tudatos lépéseit – a mágikus realista írásmód ideje az olvasó számára kaotikus csupán. Ez az időkezelés, kitérők, visszaemlékezések, előreszaladások, sőt a ciklikusság a klasszikus élő mesélőkre jellemző, azt imitálja. Gyenge, de kellő gondossággal használható elválasztó jellemző a zsánerek között.
3.6. Tér és mágia
Az írásmód jellemzően zárt terekben operál, még ha országos vagy kontinentális jelentőségű események zajlanak is a háttérben, az elbeszéléstér egy város, egy falu, esetleg egyetlen épület, kolostor, ház vagy cirkuszi sátor. A mágikus realista mű ritkán pikareszk (mint mondjuk az Amerikai istenek), a cselekmény általában helyhez kötött. Ugyanakkor ez a zárt tér a mágia számára és által akár végtelen naggyá és végtelenül átjárhatóvá is tágulhat, hiszen a reális tér korlátai a mágikus térben nem érvényesek. Ez a térkezelés jól megkülönbözteti a mágikus realizmust a tudományos fantasztikumtól, de a fantasy és tágabb természetfölötti ugyanígy operálhat egy mögöttes, nem reális térrel.
3.7. Szereplők és mágia
A mágikus realista művek karakterei természetesen „normális” emberek, csak éppen abban a mágikus világban kicsit másképpen. Egyesek csak érzékenyek, fogékonyak a mágiára, másoknak azonban valódi mágikus hatalmuk van. Ez a hatalom azonban nem a fantasy varázslók mágikus hatalma (a fantasy mágiája, ha elég fejlett, nem különböztethető meg a technológiától, a horror mágiájára pedig a szereplőknek általában nincs különösebb behatása, legfeljebb érzékelik azt, küzdeni általában a valóság eszközeivel küzdenek ellene), hanem a mesék boszorkányaié, a természeti népek sámánjaié vagy az alkimistáké.
3.8. Genealogikus megközelítés
A mágikus realista írásmód igen sok esetben a dolgok (személyek, események, tárgyak, történetek) eredetének magyarázatát jelenti. Ez az eredetkutatás, a mágikus realizmus tér- és időkezelésének, valamint „közeli” elbeszélésmódjának köszönhetően nem egyszer explicit genealógia. A szereplők családtörténete, családfája valóságosan is megjelenik a szövegben, és a történetet, esetleg még magát történelmet is a szereplők, családjuk személyes megközelítésén keresztül hozza közel az olvasóhoz, és szintén egyfajta nyelvi mágiaként jelenik meg. Effajta genealógiai megközelítés inkább az archaikus szent szövegek sajátja, mint bármely más irodalmi műé, így ennek megjelenése a szövegben erős megkülönböztető erővel bír.
3.9. Történelem és mágia
A mágikus realizmus történelemfelfogása személyes. A történelem nem az írott történelem, hanem a szereplők vagy az anekdotikusan hozzájuk kapcsolódó egyéb személyek sorsán keresztül tükröződik, és sokszor akár teljesen ellentétes is lehet a kanonizált történelemmel. Ez a fajta történelemfelfogás annyira személyes, és a mágikus szövedéken keresztül annyira visszahat a valóságra, hogy nem egy műben a viszony felcserélődik: a szereplők személyes életének eseményei formálják a történelmet. Az Éjfél gyermekeiben Pakisztán pusztán azért jön létre, hogy a Szinai család elpusztuljon. Ez a fajta történelemfelfogás idegen bármely más írásmódtól, így jelenléte nagyon egyértelmű jele annak, hogy mágikus realista szöveggel van dolgunk.
3.10. Apokrif szövegjellemzők
A mágikus realista írásmód közelisége, személyessége automatikusan apokrif jellegűvé változtatja a szöveget. Ez egyrészt a történelemszemlélet és ábrázolás színterén jelenik meg, másrészt magának a mágiának ábrázolásában. Nem létezik a szent szöveg, a mágikus hatalom szájhagyomány és nem kanonizált töredékek révén textualizálódik, ha textualizálódik egyáltalán.
3.11. Transzgressziók
A mágikus realista írásmódra jellemző a korlátok folyamatos áthágása, mely egyenes következménye annak, hogy a mágia a valóság szerves része, így ebben az összetett mágiavalóságban nem is létezhetnek sem a cselekmény, sem a kifejezésmód (mely önmagában mágikus) útjában álló korlátok. Azt meg kell jegyezni, hogy a nyelvi gátlástalanság nem jellemzője az írásmódnak. Ezt egyszerűen bizonyítja a zsáner közönségsikerének és a modern vagy posztmodern nyelvi kísérletek széles befogadói „sikertelenségének” összevetése. A nyelvi gátlástalanság az írásmód meseszerűsége miatt önmagában is nehezen elképzelhető: az „őrült beszédnek” nincsenek hallgatói. Az áthágott korlátok közül kettőt emelhető ki.
3.11.1. Összekeveredés
A mágikus térben, ahol minden összefügg mindennel, a dolgok összekeveredése természetes jelenség, nem is lehetséges másképpen. Mivel a kifejezésmód is ezt a mágikus logikát követi, természetszerű az is, hogy a keveredés textuálisan is bekövetkezik.
3.11.2. Túlságosság
A mágikus realista írásmód korláttalansága másrészt a túlságosságban jelentkezik. Eltúlzott méretek, eltúlzott reakciók, burjánzó történetek és szereplői sorsok, barokkos bőség. A mágikus realizmus nem ismeri az üres tér fogalmát – a szöveg szintjén sem. Ha üresség jelentkezik, akkor kitölti, ha mással nem, odabiggyeszt egy anekdotát, egy családfát vagy egy listát. Saramago textuálisan nyilvánvalóan annyira irtózott az üres papír látványától, hogy a tagolástól és központozástól is sajnálta a helyet.
4. Művelői
Isabel Allende
Jorge Luis Borges
Massimo Bontempelli
Mihail Bulgakov
Angela Carter
Italo Calvino
Julio Cortázar
(Neil Gaiman)
Günter Grass
Mark Helprin
Mario Vargas Llosa
Gabriel García Márquez
Toni Morrison
Haruki Murakami
Audrey Niffenegger
Robert Nye
Ben Okri
Victor Pelevin
Salman Rushdie
José Saramago
Isaac Bashevis Singer
Patrick Süskind
(Kurt Vonnegut)
5. A siker titkai
5.1. Irodalmi-olvasói
5.1.1. Olvashatóság
Azt hiszem fölösleges magyarázni, hogy a modern és posztmodern kísérletek nehezen befogadható szövegei után a mágikus realista írásmód visszatérése a történetmesélés régi hagyományaihoz mennyire üdítően hat az olvasóra. Mellesleg az a fajta szerzői tudatosság és gondolati tartalom, mely ezek mögött a meseszerű szövegek mögött meghúzódik, a legmagasabb intellektust is kihívások elé állítja, megelégedettséggel töltheti el.
5.1.2. Terjedelem
A ma olvasója szeret lemerülni a szöveg volumenébe is. A bőbeszédű, barokkos mágikus realista regények ezt a terjedelmi kívánalmat is teljesítik.
5.1.3. Párhuzamok a női irodalommal
Nehogy valaki félreértsen, semmiféle negatív értékítéletet nem kívánok az ún. női irodalomhoz ragasztani (női irodalmon nem a szentimentális ponyvát értem), de annak sajátosságai sok esetben, főként a tér és idő kezelésben kísérteties hasonlóságot mutatnak a mágikus realizmus tér- és időfelfogásával, így a női olvasó az első pillanattól otthonosan mozog ezekben a művekben. És azt tartsuk szem előtt, hogy a huszonegyedik század olvasója elsősorban nőnemű.
5.1.4. Visszatérés a meséhez
Miután a modern és posztmodern évtizedekre oly sikeresen száműzte a történetet, a hősöket és a mesét az irodalomból, a mesélés nyilvánvalóan kedvező fogadtatásra talál az erre kiéhezett olvasói tömegekben.
5.2. Politikai
A politikai siker aspektusait az előzőekben érintettem, sok egyebet nem lehet hozzátenni. Ha egy politikai rendszer saját legitimitását saját mitológiájának megteremtésével akarja erősíteni, egy ilyen sikeres írásmódnál alkalmasabb szövetségest nem találhat. Annál is inkább, mert a szöveg személyessége bármilyen ideológiát könnyedén az olvasó tudatába csempész. Rushdie munkássága ennek ékes bizonyítéka – az a fatwa Irán részéről talán nem volt egészen indokolatlan.
6. Írásmód vagy divatőrület?
Azt hiszem, mindezek után egyértelmű, hogy a mágikus realizmus esetében nem holmi tematikus és/vagy stiláris divatőrületről van szó. Egy jól felismerhető, önálló, önjáró és önmagában sikeres írásmódról beszélhetünk, mely ráadásul talán sohasem éri el saját korlátait. Nem tagadható, hogy divatos is, ezt a bűvészi realizmus megjelenése, a hamis, csak külsőségekkel operáló szövegek tanúsítják, de a mágikus realizmus hamisítói szerencsére önmagukat leplezik le. Ha pedig olyan jók, hogy ez nem nyilvánvaló, akkor talán valódi mágikus realista szöveggel állunk szemben.
7. Tudományos fantasztikum és mágikus realizmus
Befejezésül egyetlen téma maradt: a sci-fi és a mágikus realizmus kapcsolata – pragmatikus szempontból. Vajon profitálhat-e a másik zsáner a mágikus realista írásmód kritikai és közönségsikeréből? Nyilvánvaló, hogy igen, de a módszer nem lehet a másolás, a fogások kritika nélküli átvétele. Egyelőre azt kellene elérni, hogy az az olvasó, aki örömmel vesz kezébe mágikus realista könyvet, ne dobja vissza undorral a sci-fit. Ennek egy útját látom: ha íróink mindkét zsánerben alkotnak, ha egy író mágikus realista műveinek sikere felébreszti a kíváncsiságot másik énje alkotásai irányában is. Szerkesztőként mindig erre buzdítom a kezdő írókat. És szerkesztőként azt kell mondanom: van remény.
A mágikus realizmus kétségkívül korunk egyik legsikeresebb irodalmi jelensége. Ez a zsáner/írásmód eddig (legalább) hat szerzőnek hozott irodalmi Nobel-díjat, köztük az előttem méltatott és általam a legek legjének tartott Saramagónak és éppen ebben az évben Mario Vargas Llosának. A mindezidáig kiosztott irodalmi Nobel-díjak mezőnyében ez éppen hat százalékot jelent, ami kétségkívül az irányzat kiemelkedő kritikai fogadtatását is jelzi, különösen, ha figyelembe vesszük az irodalmi Nobelek sokszor tendenciózus odaítélését. (Legyünk őszinték, ez a döntés általában inkább politikai, mint esztétikai, hiszen a tematikán túl a realizmus mint írásmód előnyben részesítése minden mással szemben kifejezetten az úgynevezett progresszív politikai vonulatokat támogatja, továbbá a bizottságok köztudomásúan mindig kerülték a politikailag kényelmetlen írókat. A pletykák szerint Bulgakov, Borges és Rushdie csupán emiatt nem lettek díjazottak – ellenkező esetben tíz százaléknál tartanánk.)
Természetesen attól, hogy Nobel-díjas szerzők nyüzsögnek az irányzatban, a mágikus realizmus jelenthetne igen szűk rétegirodalmat is, az óriási közönségsiker azonban talán még a díjesőnél is jobban az irányzat miértjeire és hogyanjaira irányítja a figyelmet.
A nagy és hangos siker mindig gyanús.
Annál is inkább, mert a zajos közönségsiker mellett a fantasztikus zsánerek közül egyedül a mágikus realizmus érte el – sőt sokszorosan magasan átlépte – az irodalomtudomány és a kritika ingerküszöbét. Még Magyarországon is, ahol e téren még az átlagnál rosszabb a helyzet, a zsánerirodalmak kritikai elfogadottsága megmagyarázhatatlanul alacsony, még nálunk is született egy igényes tanulmánykötet a témában: Bényei Tamás Apokrif iratok című könyve. Az előadás fő forrásanyagát az említett kötet általános része képezi. Nem mindig egyetértésben a leírtakkal.
2. Definíció(k)
A mágikus realizmusnak – a fogalom születése után nyolc évtizeddel – nem létezik általánosan elfogadott meghatározása. Ez minden bizonnyal az irányzat azonnali sikerének köszönhető. Mindenki ki akarta használni ezt a sikert saját politikai és/vagy esztétikai irányzatának előnyére, így a meghatározás ezen érdekek nyomása alatt alakult – gumiszerűen képlékennyé vált. Úgy gondolom, egyetértésben a könyvvel, hogy érdemes valamennyi definíciós kísérletet megvizsgálni, hiszen az igazság egy szeletét rejti minden megközelítés, és kritikus szemmel vizsgálva őket az ember szintetizálhat magában egy meghatározást, melynek segítségével – ha szükséges – elválasztja magában a mágikus realista műveket az egyéb irányzatoktól, sőt kigyomlálhatja a zsánerből a hamis, annak csupán külsőségeivel operáló, az irányzat sikereit meglovagolni szándékozó írásokat. Mert már létezik hamis mágikus realizmus is. Nevezzük ezt bűvészi realizmusnak, és több szó ne tétessék róla! A meghatározások végigkövetése egyben az irányzat történelmi változását is követi. Eszerint Esztétikai mozgalomként, Politikai mozgalomként, Irodalomtörténeti fejezetként, A fantasztikum rész-zsánereként és Írásmódként lehet definiálni a mágikus realizmust.
2.1. Esztétikai mozgalom
Maga a fogalom múlt század húszas éveiben született Németországban (Franz Roh, 1925), és akkor az expresszionizmust meghaladó, elsősorban képzőművészeti mozgalom megjelölésére szolgált. Már két évvel később átvette és saját írásmódja jelölésére használta Massimo Bontempelli, de szélesebb körben először Latin-Amerikában terjedt el, ahol esztétikai mozgalomként Borges 1935-ben megjelent első kötetétől számítják létezését. (Itt egy kis kitérőt kell tennem: számomra érthetetlen módon Bényei Tamás nem számítja Borgest a mágikus realista szerzők közé, pedig még saját, írásmód alapú meghatározása szerint is annak kellene lennie. Igaz, a főként Marquez nevével jelezhető következő generáció „népi” mágikus realistáival ellentétben Borges és Asturias írásmódjukat „felülről” a magas műveltség és az esztétika irányából határozták meg, de szerintem a végeredmény számít.)
2.2. Politikai mozgalom
Latin-Amerikában a mágikus realizmus következő generációjának megjelenése egybeesett a földrész „magára találásának” idejével, így az európai (és észak-amerikai) kolonializmussal és imperializmussal való szembefordulással, és a kifejezésmódot a politika azonnal maga alá gyűrte, a definiálatlan, ködös „latin-amerikaiság” kifejeződésének és példájának tekintve. Talán ez ütötte a legmélyebb sebet a zsáner értelmezésén: a többség számára ezen túl a mágikus realizmus latin-amerikai „műfajjá” vált.
2.3. Irodalomtörténeti fejezet
A gyarmati rendszer szétesése és a volt gyarmatok felemelkedési vágya életre hívta a posztkoloniális elméletet és kritikát, mely ebből a – szerintem igencsak partikuláris és szűk – szempontból kísérelt meg tárgyalni művészeti jelenségeket. A posztkolonializmusnak kapóra jött a Latin-Amerikából elemi erővel feltörő sikerágazat, azonmód meg is kísérelte maga alá gyűrni, a „latin-amerikaiság”-ot saját részhalmazaként definiálni. Eszerint a mágikus realizmus a posztkoloniális léthelyzet textuális kifejeződése. Vacakul hangzik, és nem tud mit kezdeni mondjuk Günter Grassal, Singerrel, Saramagóval vagy a kilencvenes-kétezres évek angol-amerikai mágikus realista sikereivel. Ennek a megközelítésnek egyetlen gyakorlati haszna volt a mágikus realizmus számára: kirángatta a „latin-amerikaiság” még annál is szűkebb ketrecéből. Rushdie-t igazán senki sem nevezhette latin-amerikainak…
A másik következmény azonban az lett, hogy a posztmodern esztéták és irodalmárok mindent ebbe az esztétikai fogalomba olvasztó szenvedélye felfedezte a mágikus realizmust, és kíméletlenül magáévá erőszakolta: néhány kétségtelenül a posztmodernnel rokon vonás (főképpen a textuális gazdagság) kiemelésével, az üvöltő különbségek elhallgatásával (például a történetiség hangsúlyozottsága) begyömöszölte a posztmodern kánonba. Egy időben a szélesebb közvélemény számára a posztmodern a kifejezésmód és eszköztár szintjén egybeesett a mágikus realizmussal.
Szerencsére mára kinőni látszunk ezeket az értelmetlen posztságokat, és talán a dolgok a helyükre kerülnek. A mágikus realizmus mindenesetre megőrizte töretlen népszerűségét, és túlélte ezeket a kanonizálásokat.
2.4. A fantasztikum rész-zsánere
Számomra természetesnek tűnő meghatározás, hogy a mágikus realizmust a tágabb fantasztikum felől közelítsük meg. Bényei Tamás ezt a megközelítést mindenestül elveti, azzal a magyarázattal, hogy nem létezik a fantasztikum meghatározása sem, így egy definiálatlan fogalommal kísérelnénk meg meghatározni egy másikat. Szerintem igazán frappáns megközelítés lett volna, ha a szerző megkísérli előbb a fantasztikumot definiálni, majd e definíció birtokában meghatározni a mágikus realizmust. Bényei másik érve, hogy az a meghatározás, miszerint a mágikus realista szöveg fantasztikus (természetfölötti) elemeket tartalmaz, meglehetősen vékony és erőtlen. Ezzel egyet lehet érteni. Saját racionális alapú fantasztikum-meghatározásomban ez a vékony definíció egészül ki azzal, hogy a mágikus realizmus az őt meghatározó fantasztikus (természetfölötti) elemeket egyáltalán nem igyekszik racionalizálni, a fantasztikus elemeket a valóság részeiként kezeli.
2.5. Írásmód
Bényei valamennyi megközelítés közül azt a meghatározást tekinti gyümölcsözőnek, mely a mágikus realizmust írásmódként definiálja. Olyan írásmódként, mely nem csupán tematikájában, hanem önmagában az alkotási és értelmezési folyamatban is az antropológiai mágia nyelvi fogásait alkalmazza, mely önmagában kísérel meg mágikus (antropológiai mágia) magyarázatot adni a valóságos világ jelenségeire.
Bár nem vetem el, sőt igencsak gyümölcsözőnek tartom ezt a megközelítést, különösen azért, mert a bűvészeti realizmus így könnyen leválasztható az értékesebb mágikus realizmusról (míg a fantasztikum alapú meghatározás erre képtelen), azt meg kell jegyeznem, hogy az irodalmár részéről igencsak kényelmes álláspont ez. Kiemeli a fantasztikum szemetesedényéből a mágikus realizmust, és anélkül teszi vizsgálhatóvá, hogy a kényelmetlen tömeg-fantasztikumokról (sci-fi, fantasy, horror) tudomást kellene vennie.
3. A mágikus realista írásmód jellemzői
3.1. Realitás és mágia
Tematikai szinten a legkiáltóbb jellemzője a mágikus realizmusnak, hogy a mágia nem különül el a realitástól, hanem azzal párhuzamosan, annak részeként (vagy azt magában foglalva – a rész és egész viszony fogalma is tisztázatlan), azt kiegészítve (vagy azzal kiegészülve) jelenik meg a szövegben. A mágia nem tagadja a valóságot, hanem annak csak egy újabb, megmagyarázhatatlan, de magyarázatot nem is igénylő része, olyan létező természeti erő, melyet racionális eszközökkel nem uralhatunk, de ugyanúgy át- meg átszövi a világunkat, mint mondjuk a gravitáció. Melyet éppenséggel, mint természeti erőt nem teljes egészében ismerünk, írunk le matematikailag, elfogadjuk csupán természettudományos eszközökkel kezelhetőnek, mintegy megelőlegezve, hogy egyszer majd a tudomány képes lesz erre.
A mágia ebben a megközelítésben a hétköznapok része, nem is kell tudomást venni róla – ahogy a mágikus realista szövegek nem is igen teszik ezt meg. Nincsenek csodák, vagy ha úgy tetszik, minden csoda, így semmi sem az. A legfőbb és egyetlen csoda a létezés maga. Saját megközelítésemben ez azt jelenti, hogy a fantasztikus elem nem racionalizálja sem önmagát, sem a valóságot, önmagában és önmagáért való. Nem mellékesen a mágikus elem mindenütt jelenvaló is, a mágia megkülönböztethetetlenül átszövi a valóság egészét, melyben attól kezdve bármi összefüggésbe kerülhet bármivel. Mindezek éles elválasztást jelentenek mind a sci-fitől, ahol a fantasztikumot a természettudomány, mind a fantasytól, ahol a fantasztikus-valóságot a mágia racionalizálja. Nélküle maga a fantasy valósága sem létezne. Megkülönbözteti ez az egylényegűség a természetfölötti egyéb kifejezési formáitól is, amelyekben a mágia a valósággal ellentétesként, mintegy kívülről a realitásba türemkedve, idegen „testként”, zárójelben és általában a valóságostól bizonyos tekintetben alacsonyabb rendűként ábrázoltatik.
3.2. Történet/cselekmény-esemény és mágia
A mágikus realista írásmód cselekménye önmagában nem túlságosan bonyolult. Összetetté az teszi az egyes cselekmény-történés-esemény leírását és megértését, hogy a háttérben, a mágia jóvoltából minden összefügghet mindennel, így egyes elemek esetleg önmagukban nem értelmezhetők. Nem könnyíti meg a helyzetet az sem, hogy maguk a cselekedetek-események-történések is mágikusak lehetnek, ilyen módon hathatnak a valóságra, és hatásuk továbbgyűrűzik a valóság felszíne alatt, hogy egészen váratlanul törjön újra a felszínre. Ez a fajta esetlegesség nagyban fokozza a szöveg élő meséhez hasonlatosságát, ahol a mesélő botlásai és hibái a mese folyamán könnyedén korrigálhatók.
A megmagyarázhatatlan cselekedetek-események-történések ugyanis más zsánerekben írói hibaként jelennek meg (olyan információk szándékos vagy ügyetlen eltitkolása, mely nélkül az olvasói megértés hiányt szenved. Könnyű belátni, hogy egy krimiben például az ilyesmi megbocsáthatatlan bűn, ettől kezdve a krimi cselekményvázat alkalmazó valamennyi műben az). Mivel ez az esetlegesség hibaként is keletkezhet adott szövegben, így ez a jellemző csak másokkal együtt alkalmas a mágikus realizmus felismerésére.
3.3. Elbeszélésmód és mágia
A mágikus realista írásmód narrációjának legfőbb jellemzője a közeliség. A szövegek meghatározó többségükben egyes szám első személyűek, vagy ha a külső, harmadik személyű elbeszélést is alkalmazza a szerző, az annyira közel áll a tartalomhoz, hogy szinte első személyűként hat. Nem ritkák az írók személyes, gyakran ironikus kommentárja, kiszólásai, önreflexiói az írásokban. A mágikus realizmus jellemzői közül természetesen ez az egyik leggyengébben meghatározó: az egyes szám első személy önmagában nem definiálná a mágikus realizmust, ám ezen belül létezik egy sajátosság, mely jóval erősebb: a mágikus realista elbeszélő a klasszikus értelemben mesél, mesemondó. Ez akár odáig mehet, hogy az élő mese imitációjaként a nem kanonizált szövegtől való eltérések rugalmasságát a központozás (szinte) teljes hiánya is erősítheti. Saramago írásainak jellemzője ez a fogás.
3.4. Kifejezésmód és mágia
Kifejezésmódjában a mágikus realista írásmód erősen megkülönböztető sajátságokat hordoz, ugyanis maga a kifejezésmód textuálisan is mágikus. Az írásmód az antropológiai, törzsi, boszorkányos-sámáni és hermeneutikus mágia nyelvi eszköztárával operál, nyelvi talizmánok, ráolvasások, ismétlések, listák etc. hemzsegnek a szövegekben, mintha a szerzők a nyelv mágiája segítségével kísérelnék meg legyőzni, kordában tartani, uralni saját szövegüket.
3.5. Idő és mágia
A mágikus realista szövegek időkezelése ritkán lineáris, a leginkább megközelítő jelző a kaotikus, abban az értelemben, amelyben én használom: nem kellő számú változó ismerete miatt nehezen vagy alig előrelátható. A káosz mögött azonban mindig megtaláljuk az írók nagyon is tudatos lépéseit – a mágikus realista írásmód ideje az olvasó számára kaotikus csupán. Ez az időkezelés, kitérők, visszaemlékezések, előreszaladások, sőt a ciklikusság a klasszikus élő mesélőkre jellemző, azt imitálja. Gyenge, de kellő gondossággal használható elválasztó jellemző a zsánerek között.
3.6. Tér és mágia
Az írásmód jellemzően zárt terekben operál, még ha országos vagy kontinentális jelentőségű események zajlanak is a háttérben, az elbeszéléstér egy város, egy falu, esetleg egyetlen épület, kolostor, ház vagy cirkuszi sátor. A mágikus realista mű ritkán pikareszk (mint mondjuk az Amerikai istenek), a cselekmény általában helyhez kötött. Ugyanakkor ez a zárt tér a mágia számára és által akár végtelen naggyá és végtelenül átjárhatóvá is tágulhat, hiszen a reális tér korlátai a mágikus térben nem érvényesek. Ez a térkezelés jól megkülönbözteti a mágikus realizmust a tudományos fantasztikumtól, de a fantasy és tágabb természetfölötti ugyanígy operálhat egy mögöttes, nem reális térrel.
3.7. Szereplők és mágia
A mágikus realista művek karakterei természetesen „normális” emberek, csak éppen abban a mágikus világban kicsit másképpen. Egyesek csak érzékenyek, fogékonyak a mágiára, másoknak azonban valódi mágikus hatalmuk van. Ez a hatalom azonban nem a fantasy varázslók mágikus hatalma (a fantasy mágiája, ha elég fejlett, nem különböztethető meg a technológiától, a horror mágiájára pedig a szereplőknek általában nincs különösebb behatása, legfeljebb érzékelik azt, küzdeni általában a valóság eszközeivel küzdenek ellene), hanem a mesék boszorkányaié, a természeti népek sámánjaié vagy az alkimistáké.
3.8. Genealogikus megközelítés
A mágikus realista írásmód igen sok esetben a dolgok (személyek, események, tárgyak, történetek) eredetének magyarázatát jelenti. Ez az eredetkutatás, a mágikus realizmus tér- és időkezelésének, valamint „közeli” elbeszélésmódjának köszönhetően nem egyszer explicit genealógia. A szereplők családtörténete, családfája valóságosan is megjelenik a szövegben, és a történetet, esetleg még magát történelmet is a szereplők, családjuk személyes megközelítésén keresztül hozza közel az olvasóhoz, és szintén egyfajta nyelvi mágiaként jelenik meg. Effajta genealógiai megközelítés inkább az archaikus szent szövegek sajátja, mint bármely más irodalmi műé, így ennek megjelenése a szövegben erős megkülönböztető erővel bír.
3.9. Történelem és mágia
A mágikus realizmus történelemfelfogása személyes. A történelem nem az írott történelem, hanem a szereplők vagy az anekdotikusan hozzájuk kapcsolódó egyéb személyek sorsán keresztül tükröződik, és sokszor akár teljesen ellentétes is lehet a kanonizált történelemmel. Ez a fajta történelemfelfogás annyira személyes, és a mágikus szövedéken keresztül annyira visszahat a valóságra, hogy nem egy műben a viszony felcserélődik: a szereplők személyes életének eseményei formálják a történelmet. Az Éjfél gyermekeiben Pakisztán pusztán azért jön létre, hogy a Szinai család elpusztuljon. Ez a fajta történelemfelfogás idegen bármely más írásmódtól, így jelenléte nagyon egyértelmű jele annak, hogy mágikus realista szöveggel van dolgunk.
3.10. Apokrif szövegjellemzők
A mágikus realista írásmód közelisége, személyessége automatikusan apokrif jellegűvé változtatja a szöveget. Ez egyrészt a történelemszemlélet és ábrázolás színterén jelenik meg, másrészt magának a mágiának ábrázolásában. Nem létezik a szent szöveg, a mágikus hatalom szájhagyomány és nem kanonizált töredékek révén textualizálódik, ha textualizálódik egyáltalán.
3.11. Transzgressziók
A mágikus realista írásmódra jellemző a korlátok folyamatos áthágása, mely egyenes következménye annak, hogy a mágia a valóság szerves része, így ebben az összetett mágiavalóságban nem is létezhetnek sem a cselekmény, sem a kifejezésmód (mely önmagában mágikus) útjában álló korlátok. Azt meg kell jegyezni, hogy a nyelvi gátlástalanság nem jellemzője az írásmódnak. Ezt egyszerűen bizonyítja a zsáner közönségsikerének és a modern vagy posztmodern nyelvi kísérletek széles befogadói „sikertelenségének” összevetése. A nyelvi gátlástalanság az írásmód meseszerűsége miatt önmagában is nehezen elképzelhető: az „őrült beszédnek” nincsenek hallgatói. Az áthágott korlátok közül kettőt emelhető ki.
3.11.1. Összekeveredés
A mágikus térben, ahol minden összefügg mindennel, a dolgok összekeveredése természetes jelenség, nem is lehetséges másképpen. Mivel a kifejezésmód is ezt a mágikus logikát követi, természetszerű az is, hogy a keveredés textuálisan is bekövetkezik.
3.11.2. Túlságosság
A mágikus realista írásmód korláttalansága másrészt a túlságosságban jelentkezik. Eltúlzott méretek, eltúlzott reakciók, burjánzó történetek és szereplői sorsok, barokkos bőség. A mágikus realizmus nem ismeri az üres tér fogalmát – a szöveg szintjén sem. Ha üresség jelentkezik, akkor kitölti, ha mással nem, odabiggyeszt egy anekdotát, egy családfát vagy egy listát. Saramago textuálisan nyilvánvalóan annyira irtózott az üres papír látványától, hogy a tagolástól és központozástól is sajnálta a helyet.
4. Művelői
Isabel Allende
Jorge Luis Borges
Massimo Bontempelli
Mihail Bulgakov
Angela Carter
Italo Calvino
Julio Cortázar
(Neil Gaiman)
Günter Grass
Mark Helprin
Mario Vargas Llosa
Gabriel García Márquez
Toni Morrison
Haruki Murakami
Audrey Niffenegger
Robert Nye
Ben Okri
Victor Pelevin
Salman Rushdie
José Saramago
Isaac Bashevis Singer
Patrick Süskind
(Kurt Vonnegut)
5. A siker titkai
5.1. Irodalmi-olvasói
5.1.1. Olvashatóság
Azt hiszem fölösleges magyarázni, hogy a modern és posztmodern kísérletek nehezen befogadható szövegei után a mágikus realista írásmód visszatérése a történetmesélés régi hagyományaihoz mennyire üdítően hat az olvasóra. Mellesleg az a fajta szerzői tudatosság és gondolati tartalom, mely ezek mögött a meseszerű szövegek mögött meghúzódik, a legmagasabb intellektust is kihívások elé állítja, megelégedettséggel töltheti el.
5.1.2. Terjedelem
A ma olvasója szeret lemerülni a szöveg volumenébe is. A bőbeszédű, barokkos mágikus realista regények ezt a terjedelmi kívánalmat is teljesítik.
5.1.3. Párhuzamok a női irodalommal
Nehogy valaki félreértsen, semmiféle negatív értékítéletet nem kívánok az ún. női irodalomhoz ragasztani (női irodalmon nem a szentimentális ponyvát értem), de annak sajátosságai sok esetben, főként a tér és idő kezelésben kísérteties hasonlóságot mutatnak a mágikus realizmus tér- és időfelfogásával, így a női olvasó az első pillanattól otthonosan mozog ezekben a művekben. És azt tartsuk szem előtt, hogy a huszonegyedik század olvasója elsősorban nőnemű.
5.1.4. Visszatérés a meséhez
Miután a modern és posztmodern évtizedekre oly sikeresen száműzte a történetet, a hősöket és a mesét az irodalomból, a mesélés nyilvánvalóan kedvező fogadtatásra talál az erre kiéhezett olvasói tömegekben.
5.2. Politikai
A politikai siker aspektusait az előzőekben érintettem, sok egyebet nem lehet hozzátenni. Ha egy politikai rendszer saját legitimitását saját mitológiájának megteremtésével akarja erősíteni, egy ilyen sikeres írásmódnál alkalmasabb szövetségest nem találhat. Annál is inkább, mert a szöveg személyessége bármilyen ideológiát könnyedén az olvasó tudatába csempész. Rushdie munkássága ennek ékes bizonyítéka – az a fatwa Irán részéről talán nem volt egészen indokolatlan.
6. Írásmód vagy divatőrület?
Azt hiszem, mindezek után egyértelmű, hogy a mágikus realizmus esetében nem holmi tematikus és/vagy stiláris divatőrületről van szó. Egy jól felismerhető, önálló, önjáró és önmagában sikeres írásmódról beszélhetünk, mely ráadásul talán sohasem éri el saját korlátait. Nem tagadható, hogy divatos is, ezt a bűvészi realizmus megjelenése, a hamis, csak külsőségekkel operáló szövegek tanúsítják, de a mágikus realizmus hamisítói szerencsére önmagukat leplezik le. Ha pedig olyan jók, hogy ez nem nyilvánvaló, akkor talán valódi mágikus realista szöveggel állunk szemben.
7. Tudományos fantasztikum és mágikus realizmus
Befejezésül egyetlen téma maradt: a sci-fi és a mágikus realizmus kapcsolata – pragmatikus szempontból. Vajon profitálhat-e a másik zsáner a mágikus realista írásmód kritikai és közönségsikeréből? Nyilvánvaló, hogy igen, de a módszer nem lehet a másolás, a fogások kritika nélküli átvétele. Egyelőre azt kellene elérni, hogy az az olvasó, aki örömmel vesz kezébe mágikus realista könyvet, ne dobja vissza undorral a sci-fit. Ennek egy útját látom: ha íróink mindkét zsánerben alkotnak, ha egy író mágikus realista műveinek sikere felébreszti a kíváncsiságot másik énje alkotásai irányában is. Szerkesztőként mindig erre buzdítom a kezdő írókat. És szerkesztőként azt kell mondanom: van remény.
